Lesz, ami lesz

DE VOLT, AMI VOLT!
Az amik előtt, alatt és után is. Nélkülük. „Vén Európa.”
És hozzá: igen! Csatlakozás. De csak oda. Vissza.
A természet(es)hez.

ÉS EURÓ! ÉS ÁZSIA IS VAN MÉG!
Lao-ce Tao-tö-kingje (Karátson Gábor újra- és újrafordításában). Dosztojevszkij humora. A szivárvány a reménytelen téli égen… az éjszaka nevetése… És addig persze AMI GO! és RUSZKIK HAZA! (Csecsenföldről…) De a Három nővérből legalább egy megmaradna. A könyvespolcon, színpadon. (És egy pár olvasni, befogadni tudó.) Kétezer-három február tizenötödikén kora délután még nem tudhatom, hogy (a) másnak e (földgolyó) – tájék mit jelent?

MAGYARÁN:
kibombázzák-e az első bevetéskor már az összes csecsemőotthont és kórházat? S ezek „élő” közvetítése helyett a CNN hazafias dalokat sugároz-e a 30-as évek Németországából, Oscarra jelölt filmzenét a Chicagóból vagy klasszikus költőket? Na nem a friss NATO-tagállamukból egy „avítt” Kosztolányit. És – nem is kérdés – hogy a totalitárius média-világbirodalom végletekig hiszteroizált háborús pszichózisa mellett tartja-e a lelket az embargója által elpusztítottak szülőiben és szobáiban.

VAJON A FÁJDALOM ÉS RÉSZVÉT REMEKMŰVEI
– ebben a cinizmusában fetrengő virtuális közegben egyáltalán működnek? Megmaradnak? Megmaradhatnak? Némelyik Csehov (Rilke, Goethe, Tolsztoj, Arany János) violára hasonlít(ott), egy lankadt violára, melyre valaki gyászfátyolt dobott. Tiszta érzelmesség van bennük – és bennünk? – humor (???)

KÖZBEN BACH GOLDBERG-VARIÁCIÓJA SZÓL
– Glenn Gouldtól és a házimuzsika-ládámból. Indul az elnökválasztáson? Ja, az Karel Gott. (Mein…!) Mecsoda kölömbség. A „közszolgálatos” éter rezeg: háborúra készüljön fel minden sápadt munkásgyermek. Csak azért is – Ady mellett – Proustot olvasom! És Szerb Antalt emelem le hozzá a polcról. (Az eltört szilvafáról…) A könyvben dedikálás: Születésnapodra Anyutól, ’967. (Már rég halott.) Természetes halállal még… Miután megúszta… illetve kilépett a Téglagyár felé s onnan az Auschwitzba menetelő sor(s)ból.

MÖGÖTTEM KÉT HALOTT
(Plusz több millió…) Előttem a világ. Radnóti Erőltetett menete: régi, „szelíd” esték? Emlékké „nemesednek”? Mert ami lesz: más távlatot ád a halál!

NAGYANYÁM
A VERANDÁN TERÍTETT
Az ágyuk messziről, egy széles domb mögül tüzeltek. A közeli templomban misére harangoztak. A pirított kenyérszeleteken megolvadt a vaj, túlcsordult a méz. Mi gyerekek nem beszélhettünk az asztalnál, az abroszt néztük, egymás mozdulatát s a fölnőttekét, és távolról a lovasság készülődésére füleltünk, valamiféle sose látott fölfordulás reménytelen – Pilinszky – áhítatában.

HOGY AZ ARCA SZÉP VOLT
AZ IDEGEN KATONÁNAK?
– aki egy este az asztalfőn ült? A befejezés kezdete. A bombák zuhanni vágynak? Ellenükre élek? Mellézuhanok? Átfordul a testem? Így végzed hát te is?

ELÉG EGY ARC LÁTVÁNYA?
Egy jelenlét? S a tapéták vérezni kezdenek?

VISSZATÉRÜNK
ÉJSZAKA SZOBÁNKBA?
Elfogadjuk az elfogadhatatlant?!