MI A MAGYAR?

Azt olvastam, hogy Sopronban meghalt az utolsó szűrszabó. Nem csak Sopronban, az ország más vidékeiről is pusztulnak a szűrszabók. Pedig törzsökös magyar mesterség a szűrszabóság is, hiszen a szűr százados viselete a magyarnak. (…) Negyven, ötven esztendővel ezelőtt a debreceni vásárokon félszázan is kerültek, akik kirakodtak. Az 1911-dik esztendőben már csak heten nyűtték pusztulásnak indult szép magyar mesterségüket, két asszonymester is került közéjük. Név szerint Harsányi Gábor, Harsányi Gáborné, Jancsó Lajos, Jancsó Lajosné, Jancsó Dániel, Molnár József és Végh Miklós.
Hanyatlásnak indult a suba- és gubakészítés is, pedig a suba- és ködmönkészítők is eredeti selyemvarrásokat, szironyos díszeket remekeltek az irhára. A subakészítő szűcsök között a szegediek voltak a leghíresebbek, a híres Csikay szűcsmester Rózsa Sándornak és a többi betyárnak volt az udvari szállítója. Még a Bakonyból is felkeresték éjszakának idején. Már a gubások között a debreceniek vezettek. Debrecenben még ma is működik húsz-huszonegy gubásmester, azonban az úri gubások rendje kipusztult az utolsó nemzetes Bisothka István úrral…
Bealkonyult a túri süvegjártóknak is. A fehérvári bicska és csutora sem a régi már. A szegedi „halbicskát” még ugyan divatba hozta néhai Sziráky mester, akit Mikszáth Kálmán is megrajzolt. Ha Sziráky véletlenül angolnak születik, bizonnyal a világpiacra került volna ez a finom ízlésű, nemes acélanyagú „csecsés” portéka.
Küzdelem a sorsuk a hódmezővásárhelyi, karcagi, mezőtúri, rimaszombati fazekasoknak is. A kulacsot is leginkább képletesen emlegetjük. Én még láttam az édesanyám apjánál, az én jóságos és nemes öreg Daróczy István nagyapámnál olyan széles hasú csikóbőrös kulacsot, amelyből egy-egy nyakcsavarintással piros ürmöst vagy fehérbort tölthettünk…
Hírét, nevét, ősdivatját veszítette a füredi nyereg is. Ezeket a tetszetős és célszerű lovaskészségeket pihelykönnyű száraz nyárfából faragták, és sodrott bélhúrral húrozták fel. Pogányos díszüket a rézveretű kápa alkotta. Árpád apánk óta változatlanul használták a füredi nyerget. Ma már ez sem jó… a gyárüzemes újkor lassanként kiirtogatja és elhantolja a régi vágású szíjgyártókat is. A mi sallangos, csótáros, bogláros, pillangós, csillagos, könnyed kantár-, hám- és nyeregszerszámainkat egyszálú, otrombán nehézkes, idegen portékával cserélgetjük fel.
Elmúlának a víg kedélyű gombkötők és zsinórozók is, mióta hogy levedlettük a nemzeti öltözetet. A színmagyar Debrecenben, az 1911-dik esztendőben még négy gombkötő- és paszományos mester küzdött a sorvasztó közönnyel. A kalaposokról sem mondhatok jót. A Hajdúságra Bécsből szállítják a Kossuth-kalapot. Megfogyatkoztak a miskolci csizmadiák is. Aki csizmadiának megmaradt, az is inkább „suszternek” vagy „lábbelikészítőnek” tituláltatja magát… A táblás fokosok, makkos fedelű kupák, a csengők rézöntő mestereinek is befellegzett. Elnémultak a gulyakolompok. Felszántogatták a legelőket. A csinos viseletre rátarti pásztorok is elfogyatkoztak… Fogytomig jutottak a szegedi hajóácsok is. Az élhetési gond az asztalosmesterekből is kiölte a virtust. Szegény népnek sivár az ízlése. Az uborkafára felkapaszkodottak inkább a tömegpompát, a rikoltót keresik. Manap megfelel a paszulypipa, azelőtt világra híresek voltak a tajtékpipa-faragó mestereink. Debrecenben évekkel ezelőtt meghalt Egri Mózes, az utolsó piparezező. Már régebben elmúlt az ötvösök és kardcsiszárok fénykora.
Móricz Pál: Régi magyar élet (1913)