Mi lesz Koszovóval?

Koszovó sorsáról számos találgatás, elképzelés látott napvilágot – felosztásától tagköztársasági státusáig –, ám csak egy bizonyos, hogy az albánok lakta tartomány elveszett Szerbia számára. A további rendezés szempontjából az vált a legfontosabb kérdéssé, miként lehetne jogállását, jogi helyzetét a valós helyzetéhez idomítani nagyobb megrázkódtatások nélkül. Magyarán hogy a nemzetközi rendezési erőfeszítések már a realitásból – a belgrádi fennhatóság megszűntéből – induljanak ki. Ez pedig közös érdeknek tűnik. Érdeke ez elsősorban a végsőkig eltökélt albánságnak, de a nemzetközi közösségnek is, hiszen évszázados válsággócot tehetne ártalmatlanná. S érdeke ez – akármilyen furcsán is hangzik – Belgrádnak is. Talán neki leginkább, mert már belátta, hogy nemigen válogathat a rendezési módozatokban. Vagy elfogadja a megoldást, ami egyet jelent Koszovó elvesztésével (ami egyébiránt de facto már megtörtént), vagy nem fogadja el, az esetben viszont továbbra is szembe kell néznie a megoldatlan válsággal, annak halvány reménye nélkül, hogy valaha is olyan rendezési terv valósulhatna meg, amely a koszovói szerb szuverenitás helyreállítását szavatolná. Az etnikai ellentétek gyökerei ugyanis olyan mélyek, hogy a különváláson kívül minden más rendezési próbálkozás jelentős kockázatokat hordoz.
Ilyen szempontból kell elemezni Zoran Djindjics szerb kormányfő nemrégi kezdeményezését is, hogy kezdjenek tárgyalásokat Koszovó végleges státusáról. Ha a szerbek elfogadják a Koszovó-tárgyalásokat, akkor azt is el kell fogadniuk, hogy azoknak kimenetele kedvezőtlen is lehet számukra, s ebbe – mint Djindjics üzente – bizony bele kell nyugodni.
A nemzetközi közösség azonban kockázatosnak – ezért korainak – tartja a rendezési folyamat elindítását, mert még mindkét fél kezében olyan kemény érvek vannak, amelyekkel – s a „patrióták” visszaélhetnek velük – mozgósítani lehet. Belgrád pártján a jog (a BT-határozat, a határok sérthetetlenségének elve), Pristina pedig az etnikai elvre hivatkozhat, s erkölcsi támaszt jelent igazságához a megszenvedett háború, a sokéves jogfosztottság.
Mostanában tudódott ki, hogy egy hónappal Djindjics kezdeményezése előtt – december 5-én – Washingtonban titkos tanácskozást tartottak Koszovóról, amelyen vezető európai és amerikai Balkán-szakértők, valamint az EU-tagországok és az amerikai kormányzat tagjai vettek részt. Az ülésen elnöklő Balkán-szakértő nem sokkal később Belgrádban termett, de sem Djindjics, sem Kostunica nem fogadta. Nebojsa Csoviccsal tárgyalhatott, az erről készült terjedelmes feljegyzés azonban nem nyerte meg Belgrád tetszését. Koszovóról ugyanis az okmány már csak úgy tesz említést, hogy sorsa elrendeződött. A belgrádi vezetőkről pedig megállapítja, hogy Koszovóval már nemigen törődnek, s azt szeretnék, ha sohasem kerülne napirendre. Felvetése ugyanis ártana a reformistáknak. Ezt cáfolta meg Djindjics arra utalva, hogy éppen a kérdés rendezetlensége árt a reformoknak.
A hatalmak figyelme azonban nemcsak Koszovóra, hanem az egész albán kérdésre kiterjed. Olyan megoldást kell felkutatni, hogy az egész térség fejleményei ellenőrizhetőek és kezelhetőek legyenek. Itt van a dél-szerbiai feszültség, amely könnyen fegyveres konfliktusba torkollhat, hiszen Koszovó Szerbiának az albánok lakta területeire is igényt tart. Az Albán Nemzeti Hadsereg készül az offenzívára, s a szerb hadsereg is erősít. Podgorica sem nyugodt, és Szkopje sem ok nélkül tart a tavaszi hadműveletektől.
Ha Koszovó függetlensége minderre valóban megoldást hozhat, akkor ez még inkább közös cél. A politikai készségért azonban az itteniek valamiféle balkáni Marshall-tervet várnának el. Igazi megoldásként.