Módos Péter születésnapjára

Ma köszönti a Magyar Írószövetség Módos Péter írót, az Európai Utas főszerkesztőjét 60. születésnapja alkalmából. Az alábbiakban Schlett István és Lázár Ervin méltatását közöljük.

Talán éppen negyven éve történt, amikor egy „igazi”, amolyan mélységesen mély beszélgetés zajlott le közöttünk, olyan, amilyen csak fiatalemberek között történhet meg. A hangulaton túl valójában csak egy mondat egyik fele maradt meg bennem: ha a másik utat választod – mondta Péter megvetően – nem lesz belőled más, mint egy pocakos egyetemi tanár.
A másikat választottam. Talán azért, mert konformista, talán csupán azért, mert négy évvel idősebb voltam. Professzor lettem, s mi tagadás, deréktájban megereszkedtem. A kérdés – lám – azonban ma is nyugtalanít. Bár a felkínált alternatívára pontosan nem emlékszem, még ma is felvetődik bennem: vajon hova vezetett volna a beilleszkedés elutasítása, a szabadság választása? Elszalasztottam valamit? Mit szalasztottam el?
Választ kaphatok-e Péter életútjából? Abból, amivé ő lett?
Az életéről keveset tudok. Írásait – ha szemem elé kerültek – elolvastam, ám személyes találkozásaink alaposan megritkultak, véletlenszerűek voltak jó harminc éven keresztül. Kapcsolatunk a rendszerváltás éveitől lett rendszeresebb, attól kezdődően, hogy Péter az Európai Utas szervezője, főszerkesztője s afféle civil kultúrdiplomata lett. Beérkezett ember, már-már hivatalnok. Pocakot nem eresztett, ám a konfrontációra való hajlam mintha elveszett volna belőle. A bennem élő emlékekhez képest hangja is megcsendesedett.
Megöregedett?
Bizonyára. Magam is tapasztalom, az évek nem múlnak el nyomtalanul; sem kívül, sem belül. Ám azt hiszem, nem csupán erről van szó. Nem tudom mikor, azt sem, hogyan történt, de biztosra veszem, hogy Péter tudatos döntés alapján vált azzá, amivé az utóbbi tíz évben lett, nem csupán az idő változtatta meg. A lázadóból a béke barátjává, az ütközéseket provokáló emberből a kompromisszumok keresőjévé, a hangsúlyozottan nonkonformista individuumból értékelkötelezett közösségépítővé, már-már a hivatalnoki éthosz megtestesítőjévé alakította magát. Individuál-anarchistából alapítóvá, sőt, fenntartóvá változott. Mondhatnánk, egy másik utat választott, mint a magyar literátorok zöme.
Nézegetem az Európai Utas évfolyamait. Nézegethetem, mert könyvespolcaimon túlélték a nagy „rendteremtéseket”, selejtezéseket, a helycsinálásokat az új könyveknek, folyóiratoknak. Nem volt szívem kidobni őket, mert szépek, igényesek, mert jó bele-beleolvasni a régi számokba, mert érdekesek. Kibírták az időt. Nem olyanok, amelyek megjelenésükkor úgy voltak izgalmasak, hogy egy-két hónap múltán elavuljanak. Szemlélődés, elmélkedés, rácsodálkozás, mívesség, arányérzék; efféle magatartás- és gondolkodásformák tükröződnek e lapokon. Olyan folyóirat ez, ahol még a politikusok is művészetekről, tudományról, ételekről, hangulatokról, gondolatokról, tárgyakról, műalkotásokról, tájakról, emberekről, kultúráról beszélnek. A valóban fontos dolgokról tehát mindvégig, azonos tónusban; úgy, ahogyan a tárgyához illik.
Létezhetne-e immáron több mint egy évtizede az állandóságot felmutató folyóirat, ha a lapszámokat szervező szemlélet nem a főszerkesztő, intézetigazgató „lelkéből” fakadna? De tegyem gyorsan hozzá a nem kevésbé fontos kérdést: létezhetne-e, ha Péterben nem lennének meg a folyóirat fenntartáshoz, sőt e gondolkodásmód, szemlélet intézményi alapjainak kiterjesztéséhez, intézetalapításhoz szükséges képességek? A pénzszerzés képessége is persze, de más is: az emberek összefogására és együttes gondolkozásra bírásának, a normák megalkotásának és betartatásának képessége is.
Lám, a mai viszonyok közt, a mai értelmiségi közéletben is lehet alapítani és fenntartani. Lám, létezik közös nyelv, vannak közös értékek, nem váltak érvénytelenné a kulturált viselkedés, a fegyelmezett gondolkodás szabályai. Csak az érvényesülésükhöz szükséges közeget meg kell teremteni. Talán a recept sem túl bonyolult. Úgy látszik, ha valaki saját autonómiáját komolyan veszi, akkor azt mások is komolyan veszik, ha a kulturális szféra logikája szerint gondolkodik, saját értékrendjének megfelelően viselkedik, akkor azt más gondolkodásmódok képviselői tiszteletben fogják tartani. Ha valakinek van saját gondolata, meg tudja valósítani, ha van saját stílusa, másokra is rá tudja kényszeríteni. Valahogy így lehet – vélem – az autonóm létezéshez szükséges környezetet teremteni, a párbeszédhez, az együttgondolkodáshoz, a társalgáshoz elengedhetetlenül szükséges szokásokat, hangnemet meghonosítani. Olyan teret kell tehát létrehozni, ahol nem lehet más szférák szabályai szerint viselkedni, beszélni. Sőt: gondolkodni sem. Nem azért, mert azok önmagukban roszszak, csúnyák, erkölcstelenek, hanem mert máshová valók, máshol van létjogosultságuk, máshol érvényesek. Máshol, tehát nem itt. Egyszerűen azért nem, mert ez itt a kontempláció és nem a harc, a kooperáció és nem a kompetíció, a kultúra és nem a politika helye.
Gondolom, ilyen egyszerű. Szét kell választani a tereket, létre kell hozni, működtetni kell az eltérő logikákat, viselkedés- és gondolkodásmódokat, értékrendeket és értékelési mechanizmusokat. A példát bárki követheti. Persze, csak akkor, ha megvannak az alapításhoz, a fenntartáshoz szükséges képességei. Kitartás, meggyőző erő, türelem, emberismeret, tárgyalóképesség és effélék, és hát, mindenekelőtt erős, nagyon erős akarat. A hit abban, hogy mindez lehetséges, a meggyőződés, hogy tenni érte érdemes.
Vajon hol, mikor szerezte meg Péter e képességet? Benne rejteztek-e már húszévesen is, vagy az idők során szerezte meg, fejlesztette ki ezeket? Adottság vagy tanulás révén vált azzá, aki lett? Vajon ez volt az a másik út, amit negyven éve ajánlott nekem? Lehetséges, hogy a pocakos egyetemi tanár voltaképpen nem a konzervatív-konformista, hanem a kötelességeket magától elhárító individuál-anarchista magatartás szimbóluma?
Schlett István
*
Isten éltesse a szelíden erőszakos szerkesztőket! Kedves Péter! Most, hogy hatvanéves lettél, ez a szégyentelenül önmagam körül forgolódó kívánság jutott eszembe elsőnek. Mivel az életemben nagy szerepet játszottak azok az emberek, akik valamilyen fondorlattal munkára késztettek. Nagy empátia, türelem és szeretet szükségeltetett hozzá minden időben, az kétségtelen. Mostanában meg, amikor már fogytán a kedv, az erő, az egészség, még összetettebb feladat. Így aztán alig akad ember, aki vállalkozna rá. Hála Istennek, te megmaradtál ilyennek, jó néhány tárcát, cikket, publicisztikát sohasem írtam volna meg szeretetteljes, szelíd noszogatásod nélkül. Ami persze lehet, hogy a világnak nem okozott volna túlzottan nagy veszteséget, de nekem annál inkább. Ebből aztán láthatod, ha valaki őszintén kíván neked a születésnapodra minden jót, az én vagyok.
Lázár Ervin