Papa, a megértő börtönőr

Kerek húsz évig dolgozott a márianosztrai börtönben. Nehéz időszakban, 1952 és 1972 között. Csak így hívták: Papa. Irodai munkás volt, később börtönőr. Az élet árnyékos oldalán teljesített szolgálatot.
A krimó pultjára támaszkodva itta a fröccsét. Világéletében borivó volt. Ha lejárt a műszak, sohasem tagadta meg magától, hogy hódoljon eme szenvedélyének. Ráncos arccal bámult bele a pohárba, s a kalapja végig a fején maradt. Csak akkor döccentette hátra, s landolt a feje búbján, amikor azt bizonygattam: nehéz időszakban szolgált Nosztrán.
– Hát, piszkos világ vót az akkó’ – mondta. – Különösen az ötvenes évek. Úgyhogy má’ sokszor én is azt mondtam, embertelenség, ami ott történik. Ott vó’tak olyan dolgok, hogy az embernek meghasadt a szíve. De hát akkó’ úgy vó’t muszáj.
– Nagy úr a muszáj. Hiába tartja olykor a közmondás, hogy a muszáj az árokba döglött.
– Döglött a rossebeket! Ami képtelenség vó’t, azt is meg kellett tenni. Hát még ha valaki szöknyi próbá’t.
– Szökni? Ezt is megkísérelték akkoriban?
– Hajjaj! Mindig. Ötvenhárom elejin megszökött egy zsivány. Lőttek rá, de nem tudták e’találni. Köröztük, gyöttek a katonák is, lezárták az összes erdőt, de nem sikerült elkapnunk. Rendőrségi motorcsónakba’ ment át Dömösre, majd Esztergomba’ kötött ki. Ott leütött egy nőt, levetkőztette, és női ruhában flangált összevissza. Ilyen kék kosztümbe’. Na, aztán e’kapták Esztergomba’.
– Hogy nézett ki, amikor visszavitték?
– Mint a gombóc, úgy gurút ki a kocsibú’, annyira össze vó’t verve. Akkor rátették a bilincset, ide a lábára; de nem lakatta’, hanem rá vó’t kovácsó’va’. Széles, vastag vasbú’ vó’t a bilincs, 25 vagy 28 kiló. A nadrágja olyan vó’t nekije, hogy végig a lábszárán gombok, hogy le tudja venni. Ha megmozdú’t a priccsen, az csörgött veszettű’. Magánzárkába kerű’t. Mikó’ levették rúla a bilincset, az a gyerek nem tudta, mi mennyi. Osztán már nem tudom, hogy mi lett később vele.
Az ital megereszti a nyelvet, föloldja a feszültséget. Ha van. A mesélőnek nem volt. De elfogadta a második poharat is, mint aki jól tudja, hogy pusztán szép szavakkal nem lehet kifizetni valakit.
– Igyunk, hogy bodorodjunk! – mondtam. Ittunk és koccintottunk.
– Nevezetes rabokra emlékszik-e? – faggattam, bár tudom, hogy rab és rab között annyi a különbség, mint a per vagy a pör között, tehát semmi.
– Nézze, Nosztrán annyi ember vó’t, hogy mindre emlékezni lehetetlen… Ötvennégy, ötvenöt, ötvenhat, akkor vó’t ottand becsukva a Princz Gyula alezredes. Korábban az ávótú’ ő felügye’te a börtönöket. Akkor vitték e’ onnan, amikor rehabilitálták a Rajkot. Egyszer gyüttek érte, hogy mutassa meg, hol van a Rajk e’temetve. Mert csak ő tudta. Akkó’ e’vitték, és többet Princzet nem láttam. Az olyan vó’t, hogy tegezte a parancsnokot, a Keresztest.
– Keresztes Sándor 1951-től ’56-ig volt Nosztrán parancsnok. Mi jut eszébe róla?
– Borzasztó beképze’t vót, Rákosi haverja. Vaskalapos. Arra az őrre nagyon haragudott, aki úgy bánt a zsivánnyal, mint egy emberrel. Ötvenhat októberében már Tóth Gyula alezredes vó’t a parancsnok. Az egy úriember vó’t, nem ártott a légynek se, a zsivánnyal úgy beszé’t, mint apa a fiával. Papnak köllött vó’na mennyie.
– Mi lett volna, ha az 1956-os forradalom idején is Keresztes marad a parancsnok?
– Ő egymaga kinyírta vó’na azokat az embereket, akik gyöttek a börtönhöz, hogy a politikaiakat engedjük ki. Olyan gazember vó’t!
A krimó átalakult hallgatódzó emberekké. A közelben állók fele sunyított, félrenézett, de a szeme sarkából figyelt, s mint a vadászkutya, hegyezte a fülét. Mert mégsem hallanak ilyen történeteket errefelé.
– A forradalom leverése után, 1958-ban megint felduzzadt a rabok száma – mondtam. Most meg előrebuktatta a kalapját, rá az orrára.
– Három éjje’ kicseré’ték az egész börtönállományt. De én maradtam. Kaptam is akkó’ ötszáz forint jutalmat. Juhász Imre vó’t a parancsnok. Mondom nekije: hát, főnök, tudja, ki van itt? Ki? – kérdi. A vó’t századparancsnokom. Most akko jól p…n rúghassák. Á, nem, válaszú’tam, tudja, milyen f…a gyerek vó’t az! Ezér’ minden katona tűzbe ment vó’na. Akkó’ rendesen bánjon vele! Mondom másnap az őrnek, hogy küldje le az 58-asból Kézdy Lukács Sándort. Így hítták a századparancsnokot. Kérdem tőle: Kézdy, megismer engem? Igen. De csurogtak a könnyei. Ki vagyok én? Aszongya: maga nekem katonám vó’t… Várjon csak, nem jut eszembe a neve, de maga az a pozsonyi pék. Mer’ én Pozsonyba tanú’tam a pékséget. Mondom az. Mi’ csiná’t, Kézdy? Hát, mondja, hogy őtet is, szerencsétlent, ötvenhatban beválasztották a nemzeti bizottságba, Egerbe, de nem tudtak rábizonyítani semmit. Így is kapott azért egy évet.
– Nem bánta meg, hogy nem maradt a hosszú lapát mellett?
– Nem. Velem annyi minden történt, ajjaja’, hogy könyvet lehetne írni az életemrű’. Csak úgy híttak a fronton, hogy tökös… Vagány gyerek vó’tam én ottand, s vót sok bárisnyám is.
Egy mellettünk támaszkodó férfi erre a mondatra elhúzta a száját.
– Az irigyek meghalnak, de az irigység soha – mondta úgy, hogy mindenki hallja, aztán nagyot húzott a fröccsből.
– És tiszta lelkiismerettel tud-e lefeküdni? – kérdeztem.
– Úgy érzem, igen. Ide hallgasson, mondok én magának valamit. Már amikor elmentem nyugdíjba, egyszer fölmentem Pestre. Szeretem a bort, de még nem láttak tántorogva. Leszállok a Nyugatiban, bemegyek a Váci úti borkóstolóba. Sokan vó’tak, mint itt. Sorba’ á’tunk az asszonnya’. Nézek körbe, s látom ám, hogy az egyik asztalná’ igen lesnek rám. Amikor megkaptam a kétszer két deci bikavért, s odaértem ehhő’ az asztalhoz, egyikőjük rám szó’t: Jó napot! És mondta a nevemet. Meg urazott. Nem tetszik megismerni? Hú, a kutya szentségit nekije! Ismerős… De közbe’ járt má’ az eszem, ez zsivány vó’t, mert urat nem mond, csak a szabadú’t zsivány. Nem emlékszik? – kérdezte, pedig akkora pofont adott egyszer nekem, hogy beleestem a borsófőzelékbe. Életemben egyszer kaptam pofont, azt is magátú’. Így e’. Mit iszik? – kérdezte a vó’t zsivány.
– Tényleg: három a magyar igazság – vágtam ki a rezet. – Még egy harmadikat, búcsúzóul?
– Jó, de aztán vége.
– Van valamilyen kitüntetése?
– Vót Nosztrán egyszer egy őrnagy, na az három napig gyóntatott, hogy mennyek tiszti iskolára, még őrnagy is lehetek. Mondom nekije: őrnagy elvtárs, én nem megyek sehová; ott adnak kitüntetést, de észt nem adnak. Meg aztán, önök a kitüntetést el is vehetik. Énnekem má’ van rendfokozatom: én vagyok a Papa. És amíg élek, az is maradok. Nekem ez mindennél többet ér, mert a falu akasztotta rám a nevet.
És kiisszuk a poharainkat.