Premier plán

Sohasem hagyott ott vetítést. Gyermekkorában megszokta, hogy megeszi, amit a tányérjára szedett. Meg olyan kínos megzavarni az egymásba gabalyodott párocskákat! Aztán utált volna átvergődni a pattogatott kukoricát csámcsogó kamaszok gólyalábai között is. Ha kifizette a jegyet, „lenézi”! Csakhogy ez az este silányabbnak tűnt a többinél, a mozi piszkos, a film pedig tikkasztóan szabványos volt. Már nem a filmet követi, jött rá egy idő után, hanem az arcok színeváltozását, a vásznon lobogó fények reflexeit, a karfán nyugvó tenyerek megfeszülését és elernyedését. Ó, igen, a jegyszedő néni is igen különleges, ahogy a falhoz támasztott öreg széken szunyókál, barna köpenyének zsebét zsemlényire dagasztja a békebeli zseblámpa, s alszik, boldogabb lánykorának álmait pergetve teste hűlő mozijában. Közben felröhögött a nézőtér, egyre több zaj és ideges villódzás áramlott felé. Úgy érezte, émelyeg, ki kell mennie a szabad levegőre, véget vetni ennek a stroboszkóp-dadogású előadásnak. Bocsánat, morogta a térdüket félrehúzóknak, pardon, suttogta a felkászálódóknak, még öt szék, kettő, s úgy nézhet vissza a bömbölő varázskör elbámítottjaira, mint egy hitehagyott. Zsibbadt lábában megindult a vér, a mozgás feloldotta riadalmát. Minek babrálni a nemszeretem pillanatokkal?
Az utca megnyugtatta. Itt sokkal inkább egyedül volt; a színek normálisak, a szereplők ismeretlenek. Gyalog vágott neki, úgy fél óra, míg hazaér. Élvezte, hogy kabátja begombolatlan szárnya alá kap a szél, lélegezteti a sűrű szövésű, könnyű anyagot. Persze a sál, hasított belé, nyilván a szék alá csúszott. Nem mintha fázott volna, csak hiányzott a nyaka körül a csiklandós, finom súrlódás. A soha meg nem reszkírozott bohémsága veszett el abban a rongyban, amelyet vak lábak taposnak azóta. A fene egye meg! A sál is ki volt fizetve. Haragudott magára, mert épp ráért. Ez a futó önutálat már-már szórakoztatta, kicsit meg is vigasztalta. A nyakáig begombolta a kabátját, majd mintha kirakatot nézne, ellenőrizte a hatást. Kicsit keményebb így a figura, vélte, de nem unalmas. Profilból mustrálta, hogy szükséges-e az öv, hogy valami felsőtestet adjon a sportos benyomás érdekében. Csak az igazat, a színtiszta igazat, vigyorgott magára a kirakat tükréből. A sál elvesztése elfeledtette vele a rossz mozit. Tévedett, ezért zálogot kellett adnia.
A járda szélén sétált, érezte az elzúgó autók mögött összecsapó légörvényt, az édeskés benzingőzt, elkápráztatták a reflektorok; mintha tűz elől menekülő szavannai állatok közé csöppent volna. Gyönyörködött a forgalom sodrásában. Igen, a szabályok nem korlátozzák senki úti célját, ám az elsuhanó utasfülkékben mindenki arctalan, sötétszürke zsák. Éljen a KRESZ! Miközben nézelődött, lassan annak is tudatára ébredt, hogy hol jár: kétsaroknyira a lakásától. A nagy teafőző! Volt egy háromliteres alumíniumkannája, az alja teljesen fekete, az oldalát viszont meg szokta súrolni, összekarcolt ezüstje így ódivatúan dereng. A hozzá való bögre szintén patinás darab, kreol színű buta edény, remegő kézzel húzhatta fel a gelencsér, tökrészegen akár, ezért lett gyönyörű hullámos szájú s főleg prehistorikus lelkű. Teát fog főzni. A túloldalról sétált a ház felé, hogy szép kényelmes legyen az este, s ennek megfelelően fokozatos a megérkezés. Felsandított a lakására. Aztán még egyszer, és ismét, enyhe balsejtelemmel, mert a fák takarásából kibukkanó ablakon fény szűrődött ki. Nem emlékezett rá, hogy égve hagyta volna a villanyt. A kulcsát csak nagy sokára találta meg: a belső zsebében lapult, az irattárcája két füle közé csúszva. Idegesen inalt fel a széles kőlépcsőn. A fordulókban a korlát vasgombjaiba csimpaszkodott, az egyenes szakaszokon bal válltömésével csíkot radírozott a meszelt falra. Cikázó vágtája a folyosón lassult le, araszolva közelített a bejárati ajtóhoz. Először a kulcslyukon próbált belesni, majd a levélszekrény nyelvét emelte fel óvatosan. Már nem égett a villany. Végül határozottan megfogta a kilincset, de az erély szükségtelennek bizonyult, mert az ajtó szinte magától kitárult. Nem félt, inkább izgult, ráadásul felötlött benne egy mókás mese, amelyben a váratlanul hazatoppanó sárkány azt ordítja a királykisasszonynak: „emberszagot érzek”. Hát ez az, ő is emberszagot érzett, idegen ruha és lehelet jelenlétét. Valaki befészkelte magát a lakásába. Jó volna segítséget hívni, jutott eszébe az első épkézláb gondolat, mégis beljebb lépett; ha lúd, hát legyen kövér. Most már biztosan tudta, hogy ketten vannak. Az orrán keresztül vékonyan szívott levegő összetétele megváltozott, sűrűbb és aromásabb lett, s hullámokban érkezett hozzá valami, ami ösztöneihez szólt. Taszító és gonosz erő volt, az állati sarokba szorítottság torz ijedelmével keverten. Hülye vagy, dobolta a belső hang, ez nem a te történeted, ki innen, amíg nem késő. A nappaliban van, döntötte el, s mintha tényleg moccant volna valaki a dívány mögött. Ott guggol kétségkívül. Papírjai szanaszét dobálva a földön, a fiókok tartalma kiborogatva. Mit találhatott a szerencsétlen, torzult mosolyra a szája, ugyan mit találhatott? A falhoz lapulva igyekezett megkerülni az asztalt, hogy a dívány mögé láthasson. Kevesebb zajt csapott egy lopakodó egérnél is, de a karja, ahogy a villanykapcsoló felé lendült, átmetszett egy finom éteri hálót, a másik idegrendszeréből megnyújtott jelzőfonalat, mire darabjaira robbant a szituáció, a betörő úr átdobta magát az ormótlan bútor támláján, és a villámgyorsan felmarkolt asztali lámpát felé hajította. A lámpa nagy csattanással darabokra tört a földön. Szinte ugyanekkor nyomult a szobába a nyitva maradt bejárati ajtó mögül a rosszat sejtő szomszéd. Az idős hölgy hunyorogva próbálta felmérni és értelmezni a helyzetet, belelátni az egyre piszkosabb közjátékba, de csak annyit érzékelt, hogy valaki megtaszítja a férfit, és őt félresodorva kirohan az ajtón.
Ekkora csöndet még sohasem hallott. Iszonyúan fájt az oldala, vad, égető fájdalom rágta magát a bordái közé. Hát kés volt nála! Érezte, hogy gyengül, és alattomos, lázhoz hasonló forróság önti el. Erősen vérzett, és a szomszédasszony sikoltása vastag fal mögül ért el hozzá. Félig térdre rogyva markolta az íróasztal lógó ajtaját, azt gondolta, hogy meghal. Az asszony feltépte az utcára nyíló ablakot, segítségért kiabált. Ugyan minek? Ahogy ott állt, és mulatságosan gesztikulált, könyörgött a jó embereknek, csupa szín és fény lett az arca, a közvilágítás narancsos fénye, a neonok lüktető sárgái és vörösei különös maszkot festettek rá. Mintha filmet nézett volna. Naiv lélek, elhitte az előadást, s lám, rajongva szurkol a hősnek.