Tiszetlt Szerkesztőség!

Később kellene csatlakoznunk
Az európai uniós tagsággal kapcsolatban most az igen és a nem mellett egy harmadik válasz is lehetséges
Most, a 2003. tél végi, fagyos napokban a kormánypártiak és ellenzékiek egymást igyekeznek túllicitálni abban, hogy a közvélemény elhiggye nekik, náluk meggyőződésesebb híveit az Európai Uniónak és Magyarország csatlakozásának nagyítóval sem lehetne találni. Politikai irányzatok elkötelezettjei mindkét oldalon szüntelen kétségbe vonják a másik fél őszinteségét e nemzeti, létfontosságú kérdésben. A szocialista napilap főszerkesztője a hét végi kiadás vezércikkében azon élcelődik – kételkedve! –, hogy hihetünk-e Orbán Viktornak, amikor azt mondja: az európai uniós tagság icipici előnyét igen szavazattal kellene megerősíteni. A kormányzat illetékes szóvivői, Medgyessy és Kovács, folyamatosan bocsátják ki a forró EU-levegőt, amelyben tartalom helyett ígérgetés és fenyegetés keveredik egymással.
Azonban a sürgető hangok egyre erősödnek: a „több mézet a madzagra” helyett a magyar közvélemény tényekre, részletekre kíváncsi (ha a téma egyáltalán érdekli), amellyel szemben a külügyminiszter arra hivatkozik, hogy a 6 ezer oldalas szerződés lefordítása időt vesz igénybe (érthetetlennek, és ha igaz, megbocsáthatatlannak tartom, ha e szerződés magyarra fordításához csak a múlt héten, a szöveg végleges változata alapján kezdtek hozzá).
A budapesti Nagykörút földrajzi határán belüli kormányzati negyed aktivistái az ország fennmaradó részének (the rest of Hungary) azt sugallják, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás megtagadása körülbelül egyenértékű a hazaárulással. Mindenki gyanús, aki nem áll ki az EU mellett, feléledni látszik Rákosi Mátyás filozófiája: aki nincs velünk, az ellenünk van (= az ellenségünk). Magyarország csatlakozásának kérdése választóvízzé súlyosodott, amely a jókat különbözteti meg a gonoszaktól (az olvasó hármat találgathat, hogy ki a jó, ki a gonosz).
Felelős lapszerkesztők nem mernek közzétenni olyan írásokat, amelyek kétségbe vonják az EU előnyeit a magyar nemzet számára. A rendőrség úgy érzi, el kell lehetetlenítenie olyan tüntetéseket, felvonulásokat, amelyekről feltételezhető, hogy résztvevői nem nagy jóindulattal viseltetnek a csatlakozás eszméje iránt. Így a külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadságjogai ebben az országban újból veszélybe kerültek.
E választóvíz kérdésben ma a közvélemény előtt az igen áll szemben a nemmel. A döntés tehát vagy-vagy, itt kompromisszum nem létezhet: „libertad o muerte!”
Vagy mégis?
Mi volna, ha abból indulnánk ki, hogy Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozása kérdését 2003-ban sem igennel, sem nemmel nem lehet (nem szabad) a nemzet károsítása nélkül megválaszolni?
A helyzet az: Magyarországnak nincs jövője az EU-n kívül. De Magyarország nem tehet magának nagyobb roszszat, mint ha az EU-hoz most és az adott feltételekkel csatlakozik.
Az ország csatlakozási tárgyalásait a mindenkori magyar kormányok kényszerhelyzetben folytatták. Ezek az alkudozások nem két, azonos súlycsoportban lévő fél között folytak. Az EU tárgyalói monopolhelyzetben voltak és vannak, Magyarországnak a szegény kérelmező szerepe jutott. Önbecsapás azt hinni, hogy itt volt mit „tárgyalni”. A több mint harminc részletkérdésben a közösségnek pontos követelései és előírásai voltak, és a kérdés nem az volt, hogy az ország meg akar-e ezeknek felelni, hanem az, hogy a megfelelés követelmény, az „eszi vagy nem eszi, nem kap mást” elve alapján.
A csatlakozási tárgyalásokat még a Horn-kormány kezdte el, az Orbán-kormány folytatta és a Medgyessy-kormány fejezte be, tehát több évre elhúzódtak az alkudozások, és a követelmények egyre súlyosbodtak, egyre hátrányosabbak lettek. A mindenkori magyar tárgyaló delegációk vezetői és tagjai az ezt illusztráló példák tömegét tudnák felsorolni – ha szabad volna nekik.
Mindennek az a következménye, egy mondatba összefoglalva, hogy a magyar csatlakozó félnek a belépést követő első időben évente több pénzt kell befizetnie a közös uniós kasszába, mint amennyit céltámogatások formájában visszakaphat. Magyarország, ha minden jól megy, csak 2007-ben kerül be az euróövezetbe, és csak körülbelül ezzel egy időben nyeri el az Európán belüli szabad munkaerő-áramlás jogát. Ugyanilyen hosszú időbe telik, amikor annyi támogatást élvez majd különböző gazdasági területeken, így a legérzékenyebb agrárgazdaságot illetően is, mint az unió régi tagjai.
Így tehát most az EU tagjává válni: veszteséges üzlet.
Ha a Medgyessy-kormány komolyan veszi kötelezettségét, amire felesküdött, az ország felvirágoztatását és érdekeinek megóvását, akkor most visszavonja tagfelvételi kérelmét, és a belépést néhány évvel elhalasztja.
A dolgok (határidők) véletlen egybeesése következtében úgy tűnik, hogy Magyarország számára az volna a legelőnyösebb, ha négy-öt év múlva válnék az unió tagjává.
Ha a Medgyessy-kormány most visszavonná felvételi kérelmét, akkor ez egy óriási pofon volna az EU-nak mint tárgyaló félnek, világraszóló botrány, megszégyenítené az egész apparátust, és Magyarországot kiszabadítaná abból a csapdából, amelyet saját magának állított. A további tárgyalásokat egy öntudatos magyar tárgyaló delegáció folytatná, amelynek a mozgási szabadságát többé nem szorítanák kényszerek béklyóba. A belépés időpontjáig megszűnnének azok a korlátozások, amelyeket az EU most négy-öt évre előrevetítve felállított. Minden hátrányos pozíciót újra lehetne tárgyalni, jobb előfeltételekkel. 2007-ben az ország egy időben válhatna az EU teljes jogú tagjává, és egyidejűleg beléphetne az eurózónába.
Ugyanezekben az években az ország szorosabbra vonhatná kapcsolatait Ukrajnával, Romániával és megjavíthatná Oroszországgal, Szerbiával. A határon túli magyar kisebbségek kedvezménytörvényének előírásai időt kaphatnának ahhoz, hogy a gyakorlatban bejáródjanak; mire az ország az unió tagjává válnék, e törvény akkor már senki által nem megkérdőjelezett rendelkezései minden megrázkódtatás nélkül olvadnának bele az Európai Közösségen belüli jogrendszer még szélesebb szabadságjogainak érvényesítésébe.
Mindehhez az kell, hogy április 12-én minden második szavazópolgár olyan szavazólapot dobjon a gyűjtőládákba, amelyen a nemnél szerepel az iksz.
Tartsay Vilmos Köln
*
Miért szavazok nyugodt lelkiismerettel?
Az EU-csatlakozás ügyében kellő információk hiányában kell szavaznunk. A kétmilliárddal létrehozott kht. már csak az idő rövidsége miatt sem tudja ellátni feladatát, nem is értem, hogy az általam eddig hitelesnek tartott emberek hogyan vállalhatták ezt a feladatot. Legalább két éve ismertek azok a keretek, amik behatárolták csatlakozási lehetőségeinket. Az érvényben lévő EU-jogszabályokat ismerniük kell politikusainknak, illetve az általuk funkcióba léptetett, jól fizetett hivatalnokok seregének. Eddig nem tudtak egy jól összeállított tematikus CD-t sem kiadni, hogy legalább az írástudók, szakmájuk, foglalkozásuk vagy vállalkozásuk szerint tudjanak tájékozódni. Nem lehet indok az, hogy a csatlakozási szerződést csak most hagyják jóvá és annak szövege még nem végleges. A tartalom, a lényeg már rég ismert, úgy tűnik, az információk szűk körben tartása egyeseknek érdekük volt.
Ennek ellenére én, nem örömmámorban, de tiszta lelkiismerettel, igennel fogok szavazni, mert nincs más választásom. A bel- és külpolitikai helyzet, a gazdasági körülmények ezt indokolják. Ne reménykedjünk abban, hogy a „nem” szavazatok többsége esetén a jelenlegi kormány lemondana. A jobboldalt okolná a kinnmaradásért, ezzel minden gazdasági és társadalmi problémát áthárítana az ellenzékre. Jól megfizetett klientúrájával és főrendőreivel még jobban ráülne a társadalomra.
Az uniós intézményeken belül tudjuk megvédeni zsenge kis demokráciánkat, az uniónak is elemi érdeke, hogy a tagországok belső viszonyai megfeleljenek az EU alapelveinek. 1990-ben volt lehetőségünk önállóbb politizálásra, az akkori USA és Szovjetunió – különböző érdekek mentén – még hajlott arra, hogy Magyarország, talán még egy-két régióbeli országgal együtt Ausztriához hasonló független státust kapjon. Ezt kihagytuk, ne is rágódjunk rajta! Az Európai Unióból való kimaradásunk esetén nem számíthatnánk a környező országok szolidaritására. Szlovákia meghúzná a schengeni határt, megoldaná a magyar kérdést, a státustörvény szóba se jöhetne. Ukrajna egy magára maradt Magyarországgal szemben, orosz támogatással, a gazdasági és politikai behatolás politikáját folytatná. A vákuumot nem sokáig viseli el a világpolitika. NATO-tagságunk lényegében csak katonai védelmet biztosít, a gazdaság terén nem tudnánk megvédeni érdekeinket, lássuk a török példát.
Románia az ismert begyakorlott és profi külpolitikájával nyugatról előzne minket, gazdasági részvételünk Romániában és Erdélyben lehetetlen lenne, a pályán kívülre szorítanának. A gazdaságunk marginalizálódása helyzetünkből is adódna, mit kezdenénk a nagyobb részben idegen kézben lévő iparunkkal és a piacot vesztett mezőgazdaságunkkal? Kiszámíthatatlan folyamatok indulnának el, amikre még gondolni is rossz. Ezzel szemben az unión belül – a szövetség természete miatt is – legalább esélyünk van a folyamatok kézben tartására. Kitartó és következetes munkával szövetségen belül megtalálhatjuk helyünket, gazdaságunk fejlődése uniós érdek is, nem lehetnek nagy különbségek a tagországok között. Belső helyzetünk stabilizálódna, száznapos programokkal egyébként sem lehet sokáig kormányon maradni, demokratikus úton korrigálhatjuk rossz választásainkat, javíthatnánk hibáinkat.
Horog László számítástechnikus, Dunakeszi
*
Lépfene: indokolt az óvatosság
Néhány hónappal ezelőtt adták hírül a világnak, hogy a taszári bázison ismét nagy munka kezdődik, iraki önkénteseket (?) képeznek ki. A bejelentést követően az iraki nagykövet országa belügyeibe való beavatkozásnak tekintette ezt, és mellette néhány más arab állam érdeklődését is sikerült felkelteni.
A bázis környékét védendő, biztonsági szolgálatot hoztak létre, megerősítették a rendőrséget és egyéb intézkedést vezettek be.
Tavaly óta halljuk, hogy Irak rendelkezik biológiai és bakterológiai fegyverekkel. Az amerikai híradásokra támaszkodva az egész világ átveszi ezt, bemutatva többek között az anthraxfertőzés szörnyűségeit. Január 20-án kelt levelében dr. Fadgyas Erzsébet kaposvári tiszti főorvos egy szűk, zárt csoportot, a Kaposvár környéki háziorvosokat kérte „a bázis közelsége miatti fokozott figyelemre” és „néhány ritkán előforduló fertőző betegséggel kapcsolatos tudnivalók felelevenítésére”. Ezt tette néhány évvel ezelőtt, amikor a volt Szovjetunió területén bizonyos fertőző betegségek fordultak elő, és tavaly is az oltási fegyelem lazulása miatt esetleges gyermekbénulásos megbetegedésekre hívta fel figyelmünket. Mindenkinek ilyen elővigyázatosnak és felelősségteljesnek kellene lennie.
Ezért méltánytalannak tartom az illetékesek, és különösen az országos tiszti főorvos ezzel a kérdéssel foglalkozó támadó, megrovó álláspontját.
Dr. Ittzés Balázs gyermekorvos, Kaposvár
*
Két világ, két politikus
Orbán exminiszterelnök a Vigadóban ismét hozta a formáját; szellemes beszéde után érdeklődve vártam Medgyessy miniszterelnök országértékelő fellépését is. De csalódtam, s megint szembeötlött a két politikus közötti tetemes különbség. Medgyessy szellemtelen, fenyegető és színtelen volt. Úgy tűnik, az MSZP-ben megint követték a Ron Werber-i gyűlöletrecept útmutatásait. A tíz hónapja programtalan szónok teljesítmény hiányában csak újabbnál újabb ígéreteket tehetett. Csakhogy ezek az úgynevezett, „személyes garancia” lassankénti elhalása, illetve a már meglévő eddigi választási ígérvények sorozatos megcsúfolása után már nevetségesek.
A legkirívóbb kijelentés mégis annak a bizonyos 70 milliárdos összegnek az emlegetése volt. Ezt a pénzt, a felolvasott vádirat szerint, állítólag még az előző kormány lopta el, legalábbis a feljelentéseket a miniszterelnök szájába adó KEHI emberei szerint. Megmosolyogtató azonban ilyet csak hallani is: aki akkor volt pénzügyminiszer, amikor a Postabankot a sorozatos állami konszolidálások ellenére is csődbe vitte Horn Gyula kormánya, aki akkor volt pénzügyminiszter, amikor a Princz Gábor vezette bankot 1998-ban 160 milliárdos rekordveszteséggel vette át az Orbán-kabinet, és akinek ebben a gyalázatos „eredményben” a személyes felelőssége máig megkerülhetetlen, az inkább ne szónokoljon: mert mit ad isten, ennek a pénzügyminiszternek éppen Medgyessy Péter a neve.
Dr. Erdélyi Gábor egyetemi oktató, Budapest
*
Schaffner József (Balatonszentgyörgy): Különös takarékosságra kényszerül a MÁV, amióta a fukar kormány csökkentette a támogatás mértékét. Több vonat menetideje meghosszabbodott, annak ellenére, hogy a pálya állapota nem romlott, illetve a mozdonyok teljesítménye sem csökkent. Ennek oka a személykocsik szükséges fővizsgáinak egyéves elhalasztása, miáltal az alkalmazható sebességet ilyenkor 20 km/h-val kell visszavenni. Amennyiben a következő időpontot is költségtakarékossági okok miatt elodázzák, úgy tovább folyik az ilyen mértékű évenkénti sebességkorlátozás. Egy ilyen kocsi vonatba sorolása is elég ahhoz, hogy késést eredményezzen. Ez pedig mindennapos dolog, mivel a kocsipark állapota folyamatosan romlik. Az utasok észrevételére, miszerint hosszabb a menetidő, a kalauzok tréfálkozva válaszolnak: kicsiny országunk nagyobbnak tűnik, ha lassabban haladunk.
*
Szalay Dénes (Budapest): A volt miniszterelnök február 6-i beszéde élénk érdeklődést váltott ki az ellenzék ellenzéke, vagyis az MSZP– SZDSZ soraiban. A bírálók közül kiemelkedett Horn Gyula exkormányfő véleménye, amely szerint „nem könnyű ezt a beszédet alulmúlni”. Igaza van, nem könnyű, de lehetséges. Talán még él néhányunk emlékezetében a bírálatot megfogalmazó politikus egy korábbi fellépése a parlamentben, amikor zsebre vágott kézzel, saját bevallása szerint ásványvíz hatása alatt tartott „beszédet”. Sok egyéb mellett „na ne hülyéskedj, Géza!” kiszólással illette az éppen elnöklő Gyimóthy Gézát, majd „lepubizta” Torgyán Józsefet. Az áprilisi választásokat megelőző lakossági fórumokon tett obszcén kijelentéseiről már ne is beszéljünk. Ha Orbán Viktor egyszer is hasonló stílust engedett volna meg magának, most bajban lennénk, mert nem tudnánk különbséget tenni. Igaz a mondás: a stílus maga az ember.
*
Pákozdi Imre (Budapest): Azt, hogy lapjuk február 12-i számában megemlékeztek „Egy elkeseredett haditettről”, tehát az 59 évvel ezelőtti budai kitörési kísérletről, csak dicsérni lehet. De a megemlékezés lényegét jelentő tézisük, miszerint „a magyar honvédség alakulatai egy hódító, világuralomra törő ideológia ellen, Magyarország területének megóvása érdekében harcoltak”, véleményem szerint nem állja meg a helyét. Ekkor hazánk már majdnem egy éve német megszállás alatt állt, sőt, túl voltunk a nyilas pucscson is. Magyarország utolsó, szuverénnek tekinthető állami gesztusa a háborúból történő, 1944 októberében megkísérelt kiugrás volt. Ettől a villanásnyi, és sajnos sikertelen próbálkozástól eltekintve a magyar csapatok már 1944. március 19-től egy leigázott ország haderejét jelentették, tehát harcuk célját nem annyira a nemzeti önérdek, mint inkább a német hadi célok határozták meg.
*
Dr. Tankó Attlia (Budapest): A huncut Dolák-Saly Róbert február 8-i dolgozatában kissé átment Besenyő bácsiba, amikor Orwell nevét említette, egy emlékezetes amerikai rádiójáték kapcsán. Ugyanis változatos „besenyős” fordulatokat lehetne képezni az angol or/vagy és a well/jól szavak felhasználásával, amíg Orwellből kiindulva eljutnánk az igazsághoz: H. G. Wells írásából az akkor huszonéves Orson Welles rendezett olyan rádiójátékot, melynek hatására az emberek az utcára tódultak félelmükben. Az utat visszafele is megtehetjük, hiszen Or(son) Well(es) már majdnem Orwell.