A focipálya

Meccs volt aznap Parajdon, és két szálon futottak az események.
Amikor két szálon futnak az események, az utókor kényelmetes és könnyűded helyzetben van, mert az utókor jól látja a két szálat, s jól látja azt is, miképpen fognak azok a szálak összeérni, egymásba gabalyodni, hogy aztán a gabalyodás végén megfelelő tanulságul szolgáljanak, netán legendává simuljanak, esetleg tanmese legyen belőlük, s imigyen betöltsék azt a szerepet, amely már végzetkorukban nékik volt szánva, csak nem tudta a kutya se.
Ám a szegény, tudatlan, önimádó és ostoba jelenkor mindig csak egyetlen szálat lát, s emiatt fölöttébb meg van elégedve önmagával. Sőt meg van győződve arról, hogy a jelenkor örök, a végzet nyugdíjba ment, és minden úgy van jól, ahogy van. Így aztán nem volt még jelenkor, amely fel lett volna készülve a saját pusztulására, elmúlására, nevetségessé válására, nem volt még jelenkor, amely ne lett volna meggyőződve, hogy ő maga az utókor is. Ám ha ezt a gondolatot kibontanánk, akkor hülyőke filozófusok lennénk, nem pediglen krónikások, továbbá elég messzire kanyarodnánk attól az egyszerű ténytől, hogy aznap meccs volt Parajdon. S ha így tennénk, helytelenül járnánk el. Mert bár a világ – hogy kidugjuk orrunkat a jelenkorból egy pillanatra – pont egy kalap szart ér, ám mégis vannak benne fogódzók, bizonyosságok, soha el nem múló igazodási pontok, s ezek egyike éppen az volna, hogy vasárnap meccs van Parajdon. S mivel ezenkívül úgy egy tucatnál több fogódzót, bizonyosságot, soha el nem múló igazodási pontot senki sem tudna felsorolni, könynyű belátni, hogy ezt az egyet is meg kell böcsülni, s kár volna odahagyni holmi filozofikus bölcselemért, amelynek legvégső konklúziója úgyis az lenne, hogy bár cudarul meg fogunk dögleni mindahányan, s döglik velünk ócska kis kezeslábasunk, a világ, de legalább azt elmondhatjuk magunkról, hogy amíg vagyunk, leszünk, és lennünk kicsit is érdemes, addig vasárnap meccs lesz Parajdon.
Így hát, ha megengedi nekem a nyájas olvasó, visszahelyezkedvén a krónikás szerepébe azzal kezdeném ezt a történetet, hogy meccs volt aznap Parajdon, és két szálon futottak az események.
-----------------------------------------------
Nem tudom, említettem-e, mennyire könnyű az utókornak, mert kristálytisztán látja azt a két szálat.
Az egyik szál a mi esetünkben maga a meccs.
A másik szál pediglen az öreg Szász bácsi, hozzátéve mindjárt szigorúan és megalkuvást nem ismerve, hogy ha az öreg Szász bácsi fülébe jutna, miszerint ő egy szálként van fölemlítve a világtörténelem dübörgő óceánjában, akkor a krónikás anyja keservét emlegetné, sőt még egyebeket mondva egyedül inná meg a délutáni besztercei szilvát, a krónikás nélkül, s a krónikásnak ez a tény ugyancsak kedvét szegné. Ezért az égre kérlek benneteket, atyámfiai, Parajdon járva ne említsétek Szász bácsinak, hogy ő egy szál! A leghelyesebben akkor jártok el, drága véreim, ha egyáltalán nem mondtok Szász bácsinak semmit. S ez esetben még az is megtörténhet, hogy az öreg maga kezd el mesélni nektek, és akkor rájöhettek, mennyire sótlan, mennyire ostoba, menynyire üres is a mi büszke világunk, s mennyire hiányzik belőle néhány öreg székely. No!
Vasárnap délután elindult Parajdon a derbi.
A keresztúriak jöttek vendégségbe. S mivel fociról van szó, ezzel az erővel a ploiesti-i csapat is jöhetett volna, sokkal jobban az sem lett volna utálva.
Na jó, azért talán egy kicsit mégis…
A hülye széplelkek pedig, akik ezt nem értik, költözzenek ki kicsit innen a szórványból a székely-magyar anyaországba, román államiság alá, aztán tíz év múlva megkérdezzük őket.
Kemény meccs volt, kiegyensúlyozott erők küzdelme.
A parajdiak erőssége ezen a napon Talabér Jóska, aki az első tíz percben kitűnt két gólpasszal (egyikből sem lett gól) és három villámgyors lefutással a jobb szélen. Továbbá azzal tűnt ki Talabér Jóska, hogy gyönyörű, szinte vadonásúj, koromfekete lakkcipőben játszott. Ennek is meg volt a maga speciális oka, amiről egy későbbi időpontban, a Talabér Jóska című remekműben fogunk beszámolni. Jelenleg elégedjünk meg annyival, hogy Talabér Jóska lakkcipőben játszott, és bitang jó volt. Élt a pályán Talabér Jóska, fáradhatatlan volt, hol a jobb szélen tűnt fel, hol balhátvédben, hol a jobb összekötő helyén, tulajdonképpen mindenhol feltűnt azon a napon Talabér Jóska a kapus posztját kivéve, s nyilván ott is feltűnt volna, és csodát művel, ha nincs az a másik szál, az öreg Szász bácsi. De haladjunk sorjában!
Öt perc volt hátra az első félidőből, amikor pompás labdát kapott Talabér barátunk és vérünk, aki öt perccel az első félidő lefújása előtt a középcsatár helyén tartózkodott éppen, fekete, szinte kifogástalan lakkcipőben. Mellel vette le a labdát Talabér Jóska, majd egyet igazított rajta, s a fekete, szinte kifogástalan lakkcipő csőrével valami elemi, ősi, ösztönös erővel akkorát rúgott a bőrbe, hogy a keresztúri kapus fejjel sem tudta követni a labda ívét, amellyel bevágódott a bal felső sarokba.
– Góóóól!!!!!
Ölelték, csókolták egymást a parajdiak, s ha választás lett volna hirtelen, hát megválasztják Talabér Jóskát bírónak, presbiternek, képviselőnek, prefektusnak és polgármesternek egyszerre, holott amúgy Talabér Jóska ázsiója nem sokkal volt jobb Parajdon, mint Mózsi bátyám sánta, büdös disznajáé. De az emberi lélek mélységei már csak ekkorák, s hogy kiket és miért választ szabadon maga fölé az istenadta nép, arról magunk is eltöprenghetünk naponta akár…
– Jóóóska! Jóóóska! – zúgott a parajdi kórus, s Jóska szerényen, félszeg mosollyal állt, mint egy poros, messzi múltból itt felejtett, kissé részeges szent, és elhatározta, hogy majd megváltozik ő is egyszer, mondjuk hétfőn, és a következő világbajnokságon válogatottmezben lép már pályára. E gyönyörűséges gondolatnak egy hátulütője volt csupán: a kék-sárga-piros mezt mégsem öltheti magára, mert ember nem lesz attól fogva, aki szóba állna vele. (A széplelkek még mindig költözhetnek, magam állom a kitelepülés költségeit. Sőt! Fizetem az első esztendő beilleszkedési költségeit, inkább megvonom gyerekeim szája elől a falatot, ennyit megér nekem, hogy a mi hülye széplelkeink elmenjenek innét egy kis kiképzésre végre, és a helyszínen prédikáljanak az együttélés gyönyörűségeiről meg a multikulturalizmus nevű ökörségről.)
Állt Jóska a szinte kifogástalan lakkcipőjében, szerényen, boldogan, a parajdi tömeg pedig őrjöngött. Állt Jóska, és érezte lábában a második gólt is. A harmadik gólt is. S bár a válogatottmezről az előbb említett ok miatt letett, azt azért kristálytisztán látta, ahogy este a kocsmában mindenki neki fizet, s a pillanat törtrésze alatt meghányva-vetve magában ezt a perspektívát, rádöbbent, hogy nem is kell olyan sok az istencsászársághoz.
Középkezdés.
Mondom, még öt perc volt hátra.
Talabér Jóska elhatározta, null kettővel fog fordulni a csapat.
De ekkor közbeszólt a másik szál.
---------------------------------------------
Ha emlékezetem nem csal, talán már említettem, hogy a másik szál az öreg Szász bácsi ebben a történetben.
S az öreg Szász bácsiból úgy lett szál, hogy valamikor sok minden az övék volt Parajdon. A Szászéké volt a legjobb parajdi földek zöme. Ám mivel Marx elvtárs azt a furfangot találta ki, hogy aki inaszakadtáig dolgozik, s jut valamire, attól fürgén vegyünk el mindent, s a huszadik század átültette a gyakorlatba ezt a remek ötletet, hát elvették a Szász bácsiéknak mindenét, s odaadták a közösnek. A közös pedig arról ismerszik meg, hogy jellemtelen, dologtalan, senkiházi szarjankók igazgatják a fölsőbb eszme nevében. S elsuhant negyven dolgos esztendő a „dolgozók” államában úgy, hogy Szász bácsi továbbra is inaszakadtáig dolgozott (hja, az az átkozott, idejétmúlt nevelés meg tradíció!), mégsem volt soha semmije.
De mert – s ez volna a történelem második legjobb vicce – az igazságosság így vagy úgy mindig helyrebillen valahogyan, egy forradalomnak álcázott akció keretében az első vonal helyet cserélt a második vonallal – az ugyanis a történelem első legjobb vicce, hogy az igazságosság mégse billen helyre soha, sehogyan –, s szükség volt némi átmeneti időre, ameddig megint teljesen ki lehet babrálni az öreg Szász-félékkel, vagyis a néppel. Ezért hát a második vonal kiötölte, hogy kárpótlást fog nyújtani a megalázottaknak és megszomorítottaknak. Vagyis visszaad nekik mindent, amit elvettek tőlük, hogy utóbb majd a piac és a szabad verseny nevében vegyen el újra mindent.
Ez persze ismét messzire vezetne, a krónikás megint kibillent eredeti és helyes szerepéből, bocsánat érte.
A lényeg annyi volna, hogy az öreg Szász bácsi kárpótlásban visszakapta a régi földeket, a családi vagyont, az inaszakadtig tartó munka ősi színtereit.
Pénteken kapta vissza.
Legalábbis akkor hozta a postás a levelet.
De pénteken már nem lehetett csinálni semmit sem, mert az öröm és a bánat és minden feltörő emlék, a történelembe és Istenbe vetett hit és reménység, a meginduló könynyek, a fátyolos tekintet, a visszaringó gyermekkor, az elszoruló torok s az egész kitáguló, gyönyörűségessé váló parajdi határ egyszerre követelte a besztercei szilvát, s így a nagy boldogság néhány nótává meg kicsike sírássá, valamint ájuláshoz közeli alvássá lett péntek estére.
A szombat ígéretesebben indult.
Felvette az ünneplő székely harisnyát Szász bácsi, s már indult volna érvényt szerezni a hirtelen visszakapott, nem is várt jussnak, ám benézett az első koma áldomásra, örömre, és aztán benézett a második is. S aki még nem látta, hát akkor láthatta, hogy bizony ott van Parajdon, a Szász portán a semmi ága, s örömteli melegségben ültek rajta a kis szívek, dörmögtek és poharaztak, mert egyetlen napra őnekik is kijárt az ilyesmi akkor szombaton Parajdon. Aztán délutánba fordult, a délután meg estébe, és lefordultak a semmi ágáról a kicsike szívek, onnét zuhantak ismét mély, álomtalan álomba mindahányan…
Sokáig, dacosan aludt az öreg Szász.
A vasárnapi randevút is elhagyta az Úrral, holott nem volt ez szokása őneki.
És felvette ismét a székely harisnyát, s indult a jussért.
S ez a pillanat, a jussért indulás pillanata tette szállá az öreget.
Mert amikor elindult, a lakkcipős Talabér Jóska úszott a gólöröm mámorában.
Mikor megérkezett, a lakkcipős Talabér Jóska fejében elhatározás született, hogy null kettővel fordul a csapat.
És itt ért össze a két szál.
Mert az öreg Szász bácsi házhoz legközelebb eső, kedvenc s legjobb földje a focipályának adott helyet már évtizedek óta.
De kérdem én, mit számítanak az évtizedek, amikor viccelődik a történelem? Mekkora súllyal esik a latba a Talabér Jóska lakkcipős boldogsága Szász bácsi jussához képest?
A középkezdéskor jelent meg Szász bácsi a pálya szélén, és fájrontot csinált.
– A föld az enyém! Kiedék most elmehetnek! Enyém az egész! Itt az írás!
És állt a pálya közepén az öreg székely, és birokra kelt volna az Úristennel is, ha kell.
Érdekes, de nem gyilkolták meg Szász bácsit azon a vasárnapon, a középkezdés után.
Kiabálni kiabáltak, de azt se sok meggyőződéssel.
Elmentek.
Talán még Talabér Jóska haragudott a legjobban, ami érthető, hiszen néki is egy álma ment veszendőbe.
De igazából mindenki érezte, nem lehet tudni, hogy a kisebbségi magyarnak nyolcvan év után mikor fogy el a türelme.
Egyszer csak elpattan egy húr, aztán vége lesz.
Ejsze még mindig jobb, mint belefogyni, belehalni a türelembe…