Csatlakozásunk az Európai Unióhoz meglehetősen éles társadalmi és politikai vitát váltott ki hazánkban. Ez teljesen természetes, hiszen féltjük önállóságunkat, és aggódunk nemzeti értékeinkért. Sokan vannak, akik életkörülményeik rosszabbodásától tartanak. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az elmúlt évszázadban mindig Magyarország és a nyugati demokráciák közötti szorosabb kapcsolatról álmodoztunk. Szerettük volna, ha a háború után hazánk is részesül a Marshall-segélyben, és nálunk is megmarad a polgári demokrácia. Ennek elérése érdekében 1956-ban még óriási véráldozatot is hoztunk. Törekvéseinket azonban a nagy patronáló és hazánkba telepített hívei, az elődpárt mindig megakadályozta. Így nem maradt más számunkra, mint irigyelni azokat a nyugat-európai országokat, amelyek – önállóságukat megtartva – szövetkeztek és versenyeztek, modern ipart építettek fel, és mindezek eredményeképpen fejlődésben, életszínvonalban rakétasebességgel elhúztak mellettünk. Ugyanakkor – önállóságunkat elveszítve – mi is szövetkeztünk nagy szomszédunkkal, a kelet-európai és a balkáni államokkal, és takaréklángra állítva magunkat építgettük szocializmusunkat.
Az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltozás végre megnyitotta előttünk az utat, hogy törekvéseinket valóra váltsuk, és tagjává váljunk az európai demokráciák családjának. Az elmúlt tizenkét évben politikusaink óriási erőfeszítést tettek, hogy teljesítsük az Európai Unió tagjaival szemben támasztott követelményeket. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a munka oroszlánrészét az Orbán-kormány végezte. A jelenlegi kormányzatnak a végső szakasz lezárása jutott, mely magába foglalta a pénzügyi támogatások véglegesítését is. Való igaz, hogy a koppenhágai tanácskozáson nem sok sikert értek el, az Európai Unió meglehetősen szűkmarkúnak bizonyult velünk szemben, aminek egyik oka lehetett, hogy végül – a korábbi nyilatkozatokkal ellentétben – nemcsak a három „legjobb tanulót”, hanem több országot fogadnak be maguk közé. A nagyobb támogatás elnyerését gátolhatta az is, hogy számos nyugati ország gazdasági gondokkal küszködik, és ilyenkor bizony a nagyvonalúság mindig kárt szenved. Az sem tagadható, hogy a lakosság tájékoztatása sok kívánnivalót hagy maga után: ezen a téren minőségi változásra van szükség. Mindez, kiegészítve azzal, hogy az MSZP egyes politikusai belépésünket pártjuk sikerének kívánják feltüntetni, sok embert a csatlakozásunk ellen fordított.
Tagadhatatlan, hogy EU-tagként kemény munka vár politikusainkra, az ország minden lakosára. Hatékonyabbá kell tennünk gazdaságunkat, az államigazgatást, és – többek között – meg kell szüntetnünk az ország vagyonának magas szinten történő fosztogatását is. Segítenünk kell azokat, akik átmenetileg nehéz helyzetbe kerülnek. Ezenkívül versenyeznünk kell, versenyeznünk a pályázatok elnyeréséért, az új programok elfogadtatásáért. Az új kihívásokat azonban akkor sem kerülhetjük el, ha nem lépünk be az EU-ba. Egyetértek Csekő Árpáddal, aki a Magyar Nemzet február 8-i számában azt írta: „…az Európai Unióhoz csatlakozásnál csak egyetlen rosszabb döntés születhet: ha kívül maradunk (…) ekkor még a belépés utáni minimális előnyöktől is elesünk, megmaradva az EU félgyarmatának.” Biztos vagyok benne, hogy a feltételeken az integráció után lehet változtatni, hiszen ellenkezne a demokráciával és az igazságosság elvével, hogy egy közösségen belül az egyik tagot kiemelten támogassák, míg a másikat, minden különösebb indok nélkül, visszanyomják és szegénységben tartsák. Az is nyilvánvaló, hogy csatlakozásunk katalizálóan hat a keresetek növelésére is, hiszen hogyan nézne ki, ha az egyik tagállamban ugyanazért a munkáért csak töredékét kapnák a dolgozók. Az EU-nak sem érdeke, hogy a nagyobb jövedelmeket keresve elárasszák őket az új tagországok lakosai.
Lehet persze tiltakozni az egyoldalú tájékoztatás ellen, lehet hiányolni, hogy nincsen megfelelő képviselete a belépést ellenzőknek. Meglehetősen sajátságosnak tartom azonban, hogy azok a polgárok, akik annak idején – magukban – biztosan ellenezték a KGST-t és a Varsói Szerződést, most valamiféle dacból, főképpen azért, mert az utódpárt újra halomba került, ellenzik belépésünket. A politikai csatározásokat más területeken kellene megvívnunk. Olvasva az egyik hazafias érzületű polgárokból alakult társaság tervezett felhívását, amelyben ellenzik belépésünket, számomra érthetetlen, hogy EU-tagságunk esetén miért válnánk hanyatló nemzetté. Valóban az elszigetelődés lenne számunkra a követendő út, mondván, mi egyedül is képesek vagyunk a felzárkózásra, nekünk nincs szükségünk együttműködésre, sőt még a külföldi tőkére sem? Vagy pedig az, ha ismét az úgynevezett balkáni országokkal kerülnénk egy csapatba? Lehet persze szegénységben is jó magyarnak maradni, régi dicsőségünkön révedezni, Himnuszunkat büszkén énekelni, és arról álmodozni, hogy ez a dolgos, törekvő nemzet sokkal jobb életkörülményeket érdemelne. Örülök, hogy az ausztráliai magyarok szívükön viselik a magyarság ügyét, bele kívánnak szólni sorsunkba, amint ennek adelaide-i nyilatkozatukban hangot is adtak. A jövőnket, a kedvezőbb munka- és életkörülményeket azonban nekünk, az elmúlt évtizedeket itthon átvészelőknek kell megteremtenünk.
Lehet halasztgatni belépésünket, csak az a kérdés: érdemes-e. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy visszatáncolásunk esetén az EU olyan nagyon erőltetné tagságunkat. Az elmúlt évtizedek azt mutatták, hogy a Nyugat nélkülünk is előrejutott, és ha ez a korábban egy keleti nagyhatalom igájában szenvedő, gazdaságilag meglehetősen lemaradt ország úgy gondolja, hogy egyedül is boldogul, aligha fognak ezen sokáig sopánkodni.
A jobboldal pártjai között jelenleg két nézet dominál. Az egyik a polgári oldal vezetőjévé, Orbán Viktoré, aki – mindent összevetve – belépésünk mellett tette le a voksát, a másik pedig Csurka Istváné, aki már a Fidesz-kormányzás idején is ellene volt csatlakozásunknak. A jobboldal szimpatizánsainak el kell dönteniük, hogy Orbán Viktor vagy Csurka István nézeteit támogatják.
A szerző akadémikus, tagja a Szövetség a Nemzetért Polgári Körnek
Kiszivárogtak a részletek: erről állapodhat meg Trump és Putyin
