A Málta-szindróma

Sovány, háromszázalékosnál kisebb többséggel a tagjelölt országok közül elsőként Málta mondott igent népszavazáson az uniós tagságra. Az unióba készülő tízek közül a legkisebb, ugyanakkor leggazdagabb Málta az utóbbi évek szenvedélyes vitái után ezzel az eredménnyel ismételten igazolta, hogy az EU-csatlakozás kérdésében neki csak végletek léteznek, s nem ismeri a középutat.
Az uniós csatlakozás körül évek óta izzó szenvedélyeket eleve magyarázza, hogy a földközi-tengeri szigetország viszonylag fiatal állam, másfél évszázados brit protektorátus után 1964-ben vált függetlenné. Sokan féltik tehát a történelmi perspektívában rövid ideig élvezett döntési szabadságot, amely érzést csak erősíti az ország kicsiny volta. Valahogy ugyanígy gondolkodnak a posztszovjet térségből kiszakadt baltiak, s ez erősen tükröződik az uniós csatlakozás támogatottságán. A máltai euroszkeptikusok többi fenntartása azonban már nem szorul különösebb történelmi magyarázatra. Az ellenzők élharcosai a kampányban a Szovjetunió példáját idézve felemlegették, hogy „minden birodalom elbukik egyszer”. Ráadásul – tették hozzá – egyáltalán nem biztos, hogy „Máltának is jó az, ami Németországnak vagy Franciaországnak”. Féltették az országot a munkanélküliségtől és a bevándorlók hadától, de kifogásolták például a vadászat helyi szokásoktól eltérő uniós szabályozását is. Tették ezt annak ellenére, hogy a kormány a csatlakozási tárgyalásokon az ország sajátosságait védve hetvenhét derogációt fogadtatott el Brüsszellel. Így például Málta megőrizheti semlegességét, nem kell eltörölnie a terhességmegszakítás tilalmát, belföldi kézben maradnak az üdülőingatlanok, és az uniós állampolgárok sem telepedhetnek le automatikusan az országban. A másik oldalon egyebek mellett ott állt, hogy az Európai Unió az új társadalmi rend kialakulásának katalizátora, vagy a csatlakozás növeli Málta gazdasági lehetőségeit.
A vitákra azonban már kezdetektől rányomta a bélyegét – háttérbe szorítva a szakmai érveket – az ország politikai életének végletes megosztottsága. A csatlakozást kitartóan támogatta a konzervatív Nacionalista Párt, míg ehelyett Svájc és az EU közötti kapcsolatok mintájára egyszerű partneri viszonyt preferált a jelenleg ellenzéki Máltai Munkáspárt. A két nagy vetélkedése túszul ejtette az uniós tagság kérdését. Málta már 1990-ben beadott csatlakozási kérelmét visszavonta például az 1996 és 1998 között kormányzó munkáspárt, hogy aztán a hatalomba visszatérő jobboldal reaktiválja azt. Az már aligha meglepő ezután, hogy az éppen győztes párt a referendum sikerét igyekszik majd a belpolitikában is kamatoztatni, s várhatóan előre hozott választásokon próbálja megszilárdítani helyzetét.
Nincs tehát új a nap alatt – állapíthatjuk meg, látva a hazai eliten is kiütköző Málta-szindrómát. Frissen ellenzékbe kerülve először a Fidesz jelölt meg feltételeket a csatlakozás részleteit illetően, majd a szocialisták vezette kormánykoalíció helyezte tisztán pártalapokra a tagság kérdését. Az MSZP, miután Koppenhága után érzékelte a támogatottság csökkenését, tartalmi kérdések felvetése, valódi felvilágosító kampány helyett az olcsóbb megoldást választotta, s az ellenzék, Orbán Viktor nyakába igyekezett varrni a kormány sikertelenségét. Mindezt aztán azzal tetézte, hogy eme össznemzeti kérdésben a csapnivaló kormányzati propagandát látva pártkampányba kezdett az uniós csatlakozásért. A referendumig eközben alig maradt idő, az átlagpolgár pedig a húsba vágó, kényes kérdések megválaszolása helyett pártüzeneteket hall, s legfeljebb a mákos guba uniós sorsával van tisztában. Kár, mert a nemzet sorsát hosszú időre meghatározó döntés ennél többet érdemel.