A sötétség hercege

Kiváló szónok, megnyerő egyéniség, a televíziós show-műsorok gyakori szereplője – ki gondolná, hogy a joviális álarc mögött az Egyesült Államok egyik legnagyobb hatalmú embere rejtőzik? Miután Richard Perle a Pentagon tanácsadói testületének vezetője, felmérhetetlen hatalom összpontosul a kezében. Pedig munkatársai sem ma kezdték pályájukat, Henry Kissinger, Harold Brown, Newt Gingrich és a többiek mellett mégis Perle az igazi kezdeményező, ő a titkos akciók és módszerek tudója, egyúttal kiapadhatatlan ötletgazda és elsőrangú stratéga. Személye már csak azért is megkerülhetetlen, mert az iraki háború lényegében az ő forgatókönyve szerint zajlik.
Perle története még a Jimmy Carter elnöksége előtti időkre nyúlik vissza. A hetvenes évek forrongó amerikai közéletének ismert figurája volt a markánsan antikommunista Henry Jackson demokrata szenátor, aki alighanem azért nem lett elnök, mert pártjában túl idősnek tartották a tisztségre. Richard Perle az ő bizalmasaként kapaszkodott fel a hivatali ranglétrán, de a személyét övező tiszteletet kétségkívül megnyerő emberi tulajdonságainak és kiváló szakmai teljesítményének köszönhette. Figyelemre méltó, hogy tisztelői és ellenfelei nem valamifajta kedveskedő becenevet, hanem a komor „sötétség hercege” nevet aggatták rá. Perle azon politikusok közé tartozik, akik nem merülnek el a pártviszályokban, a demokraták és republikánusok közötti hatalmi marakodást mellőzve inkább a saját útjukat járják. Így fordulhatott elő, hogy a demokrata párttag Perle karrierje a republikánus Reagan-kormányzat alatt teljesedett ki. Nem kétséges, hogy a korszellem, a washingtoni neokonzervatív hullám és az antikommunista retorika kedvezett a „sötétség hercegének”, hiszen ő is kezdettől fogva a kemény kéz politikáját szorgalmazta. A védelmi minisztérium harmadik számú vezetőjeként szoros kapcsolatot alakított ki a világ vezető politikusaival, Reagan elnök tanácsadójaként főszerepet játszott az 1986-os reykjavíki csúcs megszervezésében és lebonyolításában. Határozottan kiállt az amerikai rakétatelepítés mellett, és mindmáig őt tartják a csillagháborús terv atyjának. Akkoriban sokan vélték úgy, hogy nem főnökével, Caspar Weinberger védelmi miniszterrel, hanem vele kell tárgyalni a fontos ügyekről.
Perle hitvallása roppant egyszerű: „… a tudás hatalom. Azért kell minél többet tudni, s azt jól felhasználni, hogy felépíthesd birodalmadat, és megvalósíthasd politikai programodat.” A birodalomépítés rejtelmeiben Perle magánéletében is meglehetősen elmélyült. 1987-es visszavonulása után regényírásnak szentelte idejét, Hard Line című, jövőben játszódó történetének főhőse egy Pentagon-alkalmazott, aki a szovjetek és a honi liberálisok elleni kétfrontos harcában végül is legyűri a gonosz birodalmát. A nagy hatalmú nemzetstratégából mégsem lett ünnepelt író. Hamarosan ráunt a tétlenségben töltött nyugdíjas esztendőkre, gőzerővel vetette bele magát a munkába. A Clinton-korszak mellőzöttsége után diadalmasan tért vissza Washingtonba, az ifjabb Bush egyik legmegbecsültebb tanácsadójaként ő dolgozta ki a világterrorizmus elleni keresztes hadjárat menetét. Nem kétséges, hogy az amerikai elnök környezetében két stratégiai felfogás ütközik. Colin Powell külügyminiszterrel ellentétben Perle és a „héják” úgy gondolják, hogy a terroristák ellen nem lehet küzdeni az egyes sejtek felszámolásával, inkább meg kell fosztani őket a tömegpusztító fegyverek birtoklásának lehetőségétől. Szerintük a nemzetközi életben ma Irak az az ország, amely megtestesíti a demokráciaellenességet, ezért Szaddám rendszerét el kell törölni a föld színéről. Kevéssé köztudott, de Perle már 1985-ben felhívta a figyelmet az iraki fegyverkezésre egy Weinbergerhez írott feljegyzésében: „Bizonyítékunk van arra, hogy Irak továbbra is élénken érdeklődik a nukleáris fegyverek iránt.”
Perle vezéralakja annak a munkacsoportnak, amely néhány hónappal George W. Bush kinevezése után tanulmányban összegezte az amerikai nemzetstratégiai célokat, új kihívásokat. A Project for a New American Century szerzői között ott találjuk a „héjákat”, Dick Cheney alelnököt, Donald Rumsfeld védelmi minisztert és helyettesét, Paul Wolfowitzot, az elnök fivérét, Jeb Busht és másokat. Miután az írás a preventív háborút megfelelő eszköznek tartja, nem kétséges, hogy a mostani iraki háború a tanulmány szellemében fogant. Amikor pedig az elnök a „gonosz tengelyéről” tett említést, sokan érezhették azt, hogy a nyolcvanas évek reagani adminisztrációja adta Bush szájába a mondatot. A „gonosz birodalma” helyett a „gonosz tengelye” végtére is nem nagy változás. Már csak az a kérdés, hogy a kétpólusú világrendszer kimúlását eredményező erőpolitika alkalmazható-e a láthatatlan ellenség, a „világterrorista” baljós figurája ellen. Perle-nek mindenesetre nincsenek kétségei az iraki inváziót illetően. „Máris elkéstünk” – nyilatkozta nemrég. „Hosszú évekkel ezelőtt kellett volna lépnünk. Nem lett volna szabad megengednünk, hogy kiutasítsák a fegyverzetellenőröket. Csakhogy Bill Clinton nem akart konfrontálódni. (…) Szaddámmal már 1991-ben el kellett volna bánni. Azóta ezrével gyilkolta meg az embereket – leginkább a saját állampolgárait –, tömegpusztító fegyvereket fejlesztett ki, így most minden nap elteltével nagyobb a kockázata, hogy be is veti azokat.”