A Talabér Jóska koromfekete lakkcipője

Éjjel volt, amikor a krónikás papírra vetette, miképpen szakadt el Szász bácsiban egy húr.
Most nappal van, és a krónikásban felrémlett egy ígéret, miszerint be fog számolni arról is, miért játszott azon a napon a parajdi csapat legjobbja, Talabér Jóska szinte kifogástalan, koromfekete lakkcipőben. És ezt az ígéretet be kell tartani, a mindenségit neki, különben azt találja hinni a nyájas olvasó, hogy a krónikás csak kitalálta az egészet a kacagtatás végett.
Holott Talabér Jóska szinte kifogástalan, koromfekete lakkcipőjénél komolyabb dolgot elég nehéz elképzelni ezen a világon. Ennél talán csak az komolyabb dolog, hogy miért nem jött ki hang heteken át az öreg Gerő bácsi tubájából, ám az öreg Gerő bácsi tubájának igaz történetét ismét egy későbbi időpontra kell halasztanunk. Hiába, no, a világ történéseinek java része Parajdra esik, már ami a világ történéseinek komoly, sorsokon átívelő, meghatározó, megörökítésre méltó részét illeti. Mert kitörhetnek persze háborúk (most fognak kitörni), jöhetnek szökőárak (azok is fognak jönni), kiötlődhetnek az alternatív családmodellek és alternatív életvitelek (kiötlődnek), sőt még a világegyetem is tágulhat (jelen pillanatban épp tágul, de jövő héten talán szűkülni, töppedni, zsugorodni, összeszotyorodni fog), mindezek múló epizódok csupán a létezés büdös, végtelen kis lavórjában. Ám ami Parajdon megesik, az az örökkévalóságnak esik meg. Mint Éva ősanyánk, mikor megesett. Abból is egy örökkévalóság nőtte ki magát, bár legjobb úton haladunk, hogy mégis inkább egy durva, esetlen tréfát csináljunk belőle. Igen ám! De Talabér Jóska szinte kifogástalan, koromfekete lakkcipőjéből és Gerő bácsi tubájából legenda leszen, s fennmarad majd akkorra is, mikorra tényleg durva, esetlen tréfát fogunk csinálni az ajándékba kapott létezésből, fennmarad majd a legenda, mint az Atlantisz, mint a világ minden népének őstörténetében fellelhető özönvíz, és mint Krúdy Gyula. Mert Talabér Jóska szinte kifogástalan, koromfekete lakkcipőjének és Gerő bácsi tubájának nincsen köze a modernséghez, a jelenhez, a megalkuvást nem ismerő pillanathoz és mához, Talabér Jóska lakkcipője és Gerő bácsi tubája az örök Parajdhoz kötődik, imigyen pedig a maradék igazi, értelmes létezéshez…
Fölöttébb megfelelőnek kínálkozik ez a mostani fertályóra, hogy kiderüljön végre, miért volt Talabér Jóska koromfekete lakkcipője szinte kifogástalan. S a krónikás e ponton a „szinte” szócskára helyezné a hangsúlyt, mintegy szelíd erőszakkal taszigálva az olvasót abba az irányba, amely irányban a „szinte” szócska titka lappang.
A szinte szócska titka valahol Székelyudvarhely és Parajd között lappang. S végzetes hiba lenne letagadni, hogy e helyütt, a Kalonda-tető környékén még egyéb titkok is lappanganak.
Szigorú, tekintélyes, könnycsalogató titkok. Az Orbán Balázs életének titka, az igazi magyar nagyszerűség, olykor-olykor hiábavalónak tűnő nagyszerűség titka; Tamási Áron titka – s két öreg cserefa éjszakai társalkodása; a hargitai örök magyar erdő ezerszínű, kacagó, síró, eltévedt kis titkai; Farkaslaka harangjának virrasztó, halhatatlan kondulása; a Küküllő álma; a Sótündér bánata; s még ezer apróság: korán elment, vagy meg sem született székely gyermekek, frontokon elfagyott legényéletek, elhervadó fiatalasszony-sorsok, megtörhetetlen élni akarás, elpusztíthatatlan magyarnak maradás – mind-mind ott lappang a Kalonda-tető környékén, Székelyudvarhely és Parajd között, hogy legalább akkor szégyelljük el magunkat, ha arra járunk véletlenül…
No és a Talabér Jóska koromfekete lakkcipőjének viszonylagos kifogástalansága is arrafelé lappang. S mert gyereknyi titok ő még csupán, hát elkíséri erre a lappangásra maga Talabér Jóska is. Hiszen úgy van ez, hogy kísérgetjük titkainkat egy életen át, s ha volt szemernyi értelme az életünknek, hát a titkaink is túlélnek bennünket, nem csak a szégyenünk…
Lappang tehát Talabér Jóska a Kalonda-tetőn keresztül.
Azért lappang ennyire, mert be van rúgva veszettül. Szíve szerint nem is lappangana, hanem eldőlne, mint a krumpliszsák, aztán átaludná a hajnalig hátralévő kicsike időt, de nem teheti, mert valamiért haza kell mennie mégis. Ezért lappang. Bár ha az asszony látná, feltehetőleg nem a „lappangás” kifejezést alkalmazná Talabér Jóska görbe vonalú mozgására. Sokkal inkább a disznó főnév tolulna ajkaira, s egy, a jövőben megszülető tudós emberre hárul majd a feladat, hogy megfejtse, vajon miért hasonlítják az aszszonyok részeg urukat folyvást a disznóhoz, miközben napnál is világosabb, hogy a sertések rendjébe tartozó teremtményei a Teremtőnek gyakorlatilag egyáltalán nem fogyasztanak szeszes italokat. Az sem kétséges, hogy ugyanennek vagy egy másik eljövendő tudósnak szintúgy fényt kell derítenie a gödény és a részeg férj közötti összefüggésre is, hiszen még sehol senki nem jegyezte fel, hogy gödény nevű testvéreink a létezésben akár egyetlenegyszer is oroszhegyi szilvapálinkát fogyasztottak volna. S ebben a zárt logikai láncban bízvást kijelenthetjük, hogy miközben a disznó és a gödény az élet e szegmensét tekintve feltűnő hasonlóságot mutat, úgy szinte semmi élő sincs távolabb Talabér Jóskától, mint fent nevezett két isten barma. Mégis, Talabér Jóska aszszonya mintegy naponta képes urát disznóhoz és gödényhez hasonlítani.
Csupa titok az élet, mondok magamban halkan igazságot, így hát nem dűlhetünk hátra megelégedetten, hogy ejsze mindent tudunk…
Jön Talabér Jóska, részeg, mint a disznó, annyi oroszhegyit ivott, mint a gödény, ugyanis lagziban volt Farkaslakán, jó komájánál, Emődnél, ki szintúgy elvesztette a fonalat a mulatság egyik pillanatában. Nem mondanánk igazat, ha azt állítanánk, hogy Talabér Jóska a disznón meg a gödényen gondolkozik ez adott pillanatban. Talabér Jóska leginkább azon gondolkozik, hogy mikor fog végre hazaérni, s hogy egyáltalán miért is kellett nekivágnia ennek a kilátástalan útnak a kuvikos, hűvös, borzongató éjszakában.
Pedig neki kellett vágnia, ez nem is kétséges…
A hegy túlfelin, Korondhoz közel letért az útról Talabér Jóska, hogy könnyítsen magán kicsit. Muszáj volt így tennie, mert nem is túl hosszú élete során meggyőződött róla, hogy a lélek erős ugyan, de a test gyenge. Úgy tervezte Talabér Jóska, hogy kicsit megáll az út mellett. De a vigyori véletlen és az oroszhegyi egészen másképp tervezte. Ezért aztán Talabér Jóska annak rendje s módja szerint megcsúszott a sáros partoldalon, s meg sem állt egészen az alant csörgedező patakocska medréig. Évezredek óta csörgedeztette a patakocska a titkokat Korond határában, s mikor Talabér Jóska káromkodva megérkezett beléje, csak egy halk kacajjal nyugtázta, hogy mostantól ím, még egy titkot szállít tovább az idők végezetéig. Mert, nyájas olvasó, itt ragadhatjuk üstökön a pillanatot, amely Talabér Jóska koromfekete lakkcipőjének azt a bizonytalan állagot kölcsönözte! S lehet, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, de Talabér Jóska bizony sokadszor lépett ugyanabba a patakba, ott Korond alatt.
Na jó. Nem lépett. Csúszott. De ez talán mindegy, ha a magasabb filozófia felől szemléljük Talabér Jóska jellemének fejlődését…
Magasan járt az áldott nap, s ezerféle madarak csicseregtek már nyájasan, gondtalanul, mire Talabér Jóska Parajdra ért a szinte kifogástalan, koromfekete lakkcipőben.
S akkor találkozott össze a csapattal.
– Na hál’ istennek, hogy megvagy, te disznó! Már azt hittük, nem leszünk ki tizenegyen! – forrott össze egy közepes méretű, de sziklaszilárd egyetértésben a csapat.
– Mihe? No… – tűnt úgy, mintha Talabér Jóska nem lenne egészen ura a helyzetnek.
– Tökrészeg… – tapintott rá a lényegek leglényegére Mályi, a centerhalf.
– Nem baj az, csak kilegyünk! – nézett szembe a tényekkel a kis Varsági fiú, s attól fogva nem is vitatta senki a helyzetet. Talabér Jóska még megpróbálkozott egy „no mivót!”-tal, de a lázadást letörte egy mindent elsöprő csuklásroham.
Aztán megfogták Talabér Jóskát, és vitték a meccsre. Ráhúzták a szerelést, mikor kiderült, hogy nincsen neki stoplis cipő. De még egy árva dorkó se akad sehol. Így aztán Talabér Jóska a szinte kifogástalan, koromfekete lakkcipőben hajtotta végig a kilencven percet, és feltámadt, és a legjobb volt, és gólt lőtt, és álmodott, aztán az öreg Szász bácsi nekilátott vaddisznót kergetni álmai virágoskertjében – de ezt már tudják.
Aztán a félbeszakadt küzdelem után a kocsmába ment a csapat, értékelni a történteket, és Talabér Jóska ismét elvesztette kapcsolatát a valósággal…
Mikor hazavitték, az asszony a disznó és a gödény szavakat hajigálta a fejéhez, s utóbb többen esküdtek rá, hogy még mást is. De ez akkor nem érdekelte Talabér Jóskát.
Talabér Jóska csak másnap, hétfőn határozta el, hogy soha többé nem iszik semmit. Mert hétfőn elolvasta a Parajdi Hírekben, hogy ő volt a csapat legjobbja, és gyönyörű gólt rúgott.
És megrettenve ült Talabér Jóska a sóbánya munkásöltözőjében, a vasszekrény előtt, kezében az újság, és egyáltalán nem emlékezett semmire.
S nem tudja azóta sem eldönteni, hogy lehetséges-e ennyire berúgni, vagy csak egy jól kitervelt összeesküvés áldozatává vált, amelynek részese az egész falu, s legkivált Lukács Csaba, Parajd száguldó riportere.
Mindenesetre most nem iszik a Jóska.
Már harmadik napja.
És dugdossa az asszony elől a koromfekete lakkcipőt, aminek teljesen levált a talpa valamitől.
Nem iszik a Jóska, és próbálja rekonstruálni az eseményeket.
És csilingelve összekacagnak a titkok Parajdon, ahol elő-előbukkan még valami élet. A régiből.