Akik az igazak útját járták

A kollektív bűnösség évtizedekig tartó sulykolása alatt vajmi keveset tudtunk azokról az embertársainkról, akik a vészkorszak idején lelkiismeretükre hallgatva mentették az üldözötteket. Nem méricskélték, hogy ez rájuk, családjukra nézve mivel járhat, nem kértek érte hálát, és nem beszéltek arról, amit tettek, akkor sem, amikor maguk is nehéz helyzetbe kerültek.

Magyarországon 1989-ben kerülhetett sor először a Világ Igaza kitüntetés átadására. Azóta több mint négyszáz férfi és nő részesült az elismerésben, nevüket a jeruzsálemi Jad Vasem múzeum falán fekete márványtábla őrzi. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében március 11-én újabb húsz megmentő nevét ismerhettük meg, az általuk összefonódott sorsokkal együtt. Más-más helyszínek, élethelyzetek. Csak a tét azonos. A zsúfolásig teli teremben sorra hangzanak el a nevek: Lukács István; Asbóth István; Bauer Gusztáv és felesége, valamint három gyermekük: Ferenc, Ilona, Jozefa; Bontos György és fia, Ferenc; Bolekláv József és felesége, Sára; Fazekas József és felesége, Irma; Gombay Jenő; Bors Frigyes; Ozoray Mária és Imre; Dencz Ákos; Halmi Gyula és felesége, Lujza. Tizenheten már nincsenek közöttünk. Ahogyan múlnak az évek, a gyermekek, unokák, közeli családtagok veszik át az elhunytak helyett az elismerést, gyűjtik össze a cselekedeteket igazoló családi iratokat, próbálnak felkutatni még élő tanúkat – ahogyan azt az eljárás megkívánja. És ők adják tovább a sokáig mellőzött történeteket.
Az ünnepélyesség, az emelkedett pillanatok kevéssé adnak lehetőséget a meghittebb beszélgetésekre. Arra például, hogy miként alakult 1945 után a megmentők sorsa. Van, aki bezárkózik. Más azt mondja, ugyan, ami vele történt, nem újságcikk témája.

Asbóth Katalin, aki testvéreivel édesapja, Asbóth István posztumusz kitüntetését vette át, először hajlik a beszélgetésre. Asbóth István háromgyermekes családapa, MÁV-alkalmazott volt 1944 júliusában. Megígérte egy testvérpárnak – Friedmann Gizellának és Magdának –, hogy amíg képes lesz rá, segíti őket. Egy ideig sikerült úgy elrejteni őket lakásukban, hogy a ház lakói nem tudtak róluk. Ám 1944 végétől folyamatos veszélyben voltak. Így Pesterzsébetre, egy rokonuk házába menekítette a testvéreket. Kapcsolatuk Friedmann Gizellával annak haláláig tartott.
– Nincs, mit mondanom ezen kívül – zárkózik be később Asbóth Katalin, aki ma is Pesterzsébeten él. Tizenhat éves voltam, emlékszem minden percre, a rettegésre. Ahogyan egy szál ruhában futnunk kellett, ahogyan a házunkat lebombázták. Aztán jött a küszködés, a szegénység, újra kellett kezdenünk mindent. Édesapám mozdonyvezetőként dolgozott, és csak annyit mondhatok róla, hogy akkor, abban a helyzetben ember tudott lenni.
n
Egy másik helyszín, Újpalota. Itt találkoztam Gombay Tündével, aki elhunyt édesapjával kapcsolatos emlékeit osztotta meg velem.
Több száz zsidó embert, munkaszolgálatost mentett meg a biztos haláltól Gombay Jenő főtörzsőrmester, és minden lehetséges módon igyekezett könynyíteni helyzetükön. A Nagybányai Magyar Királyi X. Zászlóalj állományvezetője volt 1943 januárjától 1944. augusztus 10-ig. A háború után, 1946-ban kelt, többoldalas nyilatkozaton egymás után sorakoznak a nevek. Azt tanúsítják, hogy a főtörzsőrmester az alárendelt honvédekkel, a több ezer munkaszolgálatossal a lehető legemberségesebben viselkedett.
A másik dokumentum 1947. augusztus 25-én fogalmazódott Nagyváradon. Aláírói a város ortodox és neológ izraelita hitközségeinek elnökei, a Román Kommunista Párt, a Román Szociáldemokrata Párt képviselői. Több száz, életben maradt egykori munkaszolgálatos véleményét közvetítik Budapestre, a Partizán Szövetségnek.
„Nevezett minden ténykedése arra irányult, hogy a barbarizmuson, a szadista vérengzéseken, a munkaszolgálatosok pokolian nehéz életén segítsen. Erkölcsi felülemelkedettségével elérte, hogy nemcsak alárendelt keretlegénységét, hanem felettes tisztjeit is jobb bánásmódra tudta bírni.”
A levélben részletezték Gombay Jenő mindennapi, humánus intézkedéseit, amelyek közül – mint írják – különösen veszélyes volt az az időszak, amikor parancsnokát, a több ezer üldözöttet mentő Reviczky Imre alezredest két hónapra elvezényelték a nagybányai zászlóaljtól. (Reviczky Imre alezredest 1949-ben, ötvenhárom évesen nyugállományba helyezték, később a nyugdíját is megvonták. Méltánytalanságok sora érte, míg végül rehabilitálták – a szerk.)
Megkezdődött a zsidó származásúak tömeges gettóba hurcolása és Gombay Jenő egyedül volt, számos nyilas érzelmű tiszt között. Beteget jelentett, és lakásán több napon át százszámra gyártotta a SAS-behívókat a még otthon lévő munkaszolgálatosoknak, 16 évestől 65 évesig. Akiket pedig hadműveleti szállítás ürügyén gettóba akartak küldeni, azoknak kitöltetlen, lepecsételt és aláírt nyílt parancsot juttatott, több száz embert menekítve ily módon.
– Ő maga soha nem beszélt nekünk ezekről az időkről – emlékezett vissza Gombay Tünde, majd így folytatta: – Erre csak a halála után került sor, miután édesanyám egyedül maradt. Ahogyan édesapám szerény volt, úgy édesanyám sem nagyobbította a saját szerepét. Pedig ő legalább annyira veszélyben volt, hiszen a hamis papírok éjszaka, otthon készültek. Tehát neki is tudnia kellett, mit vállalnak, és mi lehet a következménye. A szüleim 1942-ben házasodtak össze, nagyon szerették egymást, édesanyám mindenben, mindenhova követte a férjét. Amikor a hadtest zászlóaljat Kolozsvárra vezényelték, a bátyánk egyéves múlt, édesanyám pedig velünk, ikerlányokkal volt várandós. Először Kolozsvárott vették el tőlük a magukkal vitt ingóságaikat a németek. A soproni pályaudvaron kifosztották őket, mialatt aludtak. Még a fejük alatt őrzött karikagyűrűiket is ellopták.
Az ikerlányok – Tünde és Gyönyvér – Ausztriában, Frankeinheimben, a 36-os tábori barakkban jöttek a világra. A család a három pici gyerekkel 1945 szeptemberében tért vissza Magyarországra. Semmijük sem volt. Pestújhelyen fogadta be őket a nagymama. Önálló otthont minden igyekeztük ellenére a későbbiekben sem sikerült teremteniük.
Noha Gombay Jenő cselekedeteiért nem várt ellenszolgáltatást, az erdélyi megmentettek egy csoportja próbálta nehéz helyzetére felhívni a figyelmet. A Partizán Szövetségnek írott hivatalos levelükben úgy értékelik, hogy Gombay Jenő sokkal többet tett értük, mint számosan azok közül, akik fegyveresen vettek részt az ellenállásban. Javasolták, hogy a szövetség vegye fel tagjai közé, és segítsék abban, hogy képességeit, katonai szaktudását jobban hasznosíthassa. Kérték azt is, hogy segítsék önálló otthonhoz jutni, mert három gyereket nevel, és mindenéből kifosztották.
A levélnek persze nem volt visszhangja. Hacsak az nem, hogy 1952-ben Gombay Jenő kikerült a honvédség kötelékéből. Kitanulta a műszerészszakmát. A lánya, Tünde így emlékszik gyermekkorukra:
– Csendes, precíz, szigorú ember volt. Művelte magát, több nyelven beszélt. Most is előttem van a kép, ahogyan az asztal előtt ül és számol. Fillérre megtervezte, hogy abban a hónapban mennyit költhetünk élelemre, melyikünknek szükséges új cipő vagy tanszer. Mindent megtett azért, hogy mi, gyerekek ne érezzük a gondokat és tanulhassunk. Gyakran volt rá példa, hogy tíz deka kenyéren és tepertőn élve dolgozott. A légzőszervi betegségét nem volt módjában megfelelően kezeltetni, ez okozta korai halálát. Igaz, a bátyánk, akiből orvos lett, megpróbálta legalább az utolsó napjait megkönnyíteni.
Gombay Tünde úgy tudja, hogy édesanyja a nyolcvanas évek elején a Honvédelmi Minisztériumnál szerette volna férje katonai szolgálatát és embermentő tevékenységét elismertetni. A jelekből ítélve próbálkozása eredménytelen maradt. Ő maga, a hetvenes években kezdte rendszerezni a szóban elmondott eseményeket és édesapja szolgálatával kapcsolatos iratokat.
– Ahogyan múltak az évek, úgy erősödött bennem az érzés, hogy amiről ő évtizedekig hallgatott, annak nem szabad nyom nélkül eltűnnie. Ösztönzött, hogy 1981-ben, egy újságcikkben olvasni lehetett a feletteséről, édesapámat is megemlítették néhány sorban. Később nagy hatással volt rám, amikor már nálunk is átadták a Jad Vasem-díjakat. Útnak indultam Erdélybe, hogy amint a szabályok előírják, az írásos bizonyítékokat és két élő tanút felkutassak. Ebben egyetlen dolog akadályozott, de az nagyon: az eltelt évtizedek. Felkerestem a nagyváradi, majd a nagybányai zsidó hitközséget. Mindkét helyen azt mondták, hogy minden akkori dokumentum elégett. Édesapám katonatársa, akivel évtizedekig kapcsolatban voltunk, időközben meghalt… Megálltam, aztán újra nekiindultam. Az erdélyi, rég nem látott rokonok is érdeklődtek, kézről kézre adtak. Két esztendőbe telt, míg elértem a célom. Ez nem több, mint édesapám, Gombay Jenő emléke.
n
Egy sárga, már foszladozó keresztlevél. Papírdarabka pár sorral. Egy kopott aktatáska. Az élet, a menekítés, a menekülés rekvizitumai. És kezdete a majdani házasságnak, öt gyermek születésének. Egyikőjük Lukács Zsuzsanna, aki édesapja, Lukács István posztumusz kitüntetését vette át.
– Bármily különös, édesapám sosem beszélt nekünk a háború alatti mentő tevékenységéről. Ha édesanyánk, akit megmentett, nem meséli el, a sírba vitte volna a titkát. Úgy gondolom azért, mert ő nemcsak aggódott, hanem képes volt tenni valamit mások életben maradásáért. Így nem érezte a veszélyt. Szerénynek és mélyérzésűnek ismerték. Sok minden érdekelte, de a politikával nem foglalkozott. Cipőüzletében mindenféle ember megfordult, ismerőseit, barátait nem a vallásuk szerint választotta.
Amikor közülük néhányan a csillagos házba kerültek, naponta vitte nekik az aktatáskájában az élelmet, s amikor már hiába ment, tovább kereste, kutatta őket. Lelkileg ő is nagyon sérülékeny volt, hiszen akkoriban veszítette el feleségét és kisfiát.
A Máramarosról Budapestre menekült, vallásos zsidó családban nevelkedett Ickovics Sára hónapok óta bujkált Budapesten. Tudta, csak haladék minden nap, de nem adta fel. Árkot ásattak vele, összegyűjtötték a többiekkel a téglagyárba, s amikor onnan is elvitték volna, egy használaton kívüli kemencébe bújt el. Sikerült egy papírlapon néhány sort kijuttatnia, s ezt egy ismeretlen férfi vitte el Lukács Istvánnak. A gyári munkások hallgattak, ő pedig elhunyt felesége irataival el tudta hozni a fiatal lányt. Bújtatta, ellátta élelemmel. Talán véletlen, talán nem, de 1945 januárjában egy éhes, rongyos kisfiú állított be Lu-kács István üzlethelyiségébe. Őt az üzlet galériáján helyezte el. A gyerek később eltűnt, de Ickovics Sára és Lukács István 1946-ban házasságot kötöttek.
Mint annyi más iparos és kereskedő embernek, az ő soruk sem fordult rózsásra. A megélhetésért és az öt gyerek felneveléséért, taníttatásukért keményen meg kellett küzdeniük. Ám Lukács Zsuzsa úgy érzi: nem ez a fontos, hanem az, ami megtartotta őket.