Ankara, a húzódozó szövetséges

Maga a tény, hogy a leghűségesebb csatlós szembe mert szállni a világ első számú nagyhatalmának akaratával, sok országban őszinte tiszteletet ébresztett. Az Egyesült Államokban természetesen ennek az ellenkezőjét váltotta ki, mert akár két héttel is kitolhatja az iraki háború megkezdését, ha most a törökök miatt meg kell változtatni a leghatékonyabbnak vélt haditervet.

Hónapok óta tisztában van vele a világ közvéleménye, hogy Törökországnak most nincs igazán választása: „önként” beléphet az Irak elleni háborúba, nagy szövetségese, az Egyesült Államok oldalán, vagy „önkéntelenül” belesodródik. Az idézőjel mindkét esetben jogos, hiszen ha igent mond az amerikai felkérésre, hogy területét egy észak-iraki front megnyitásához felvonulási területként rendelkezésre bocsássa, azt nem igazán önszántából teszi, hanem azért, mert többek között elhúzódó gazdasági-pénzügyi válságában fokozottan rá van utalva az amerikai segítségre a nemzetközi pénzintézeteknél. Esetleges belesodródását sem lehet önkéntelennek nevezni, hiszen már jó előre maga is telepített csapatokat Észak-Irakba, hogy biztosítsa a hozzáférést az olajhoz. Szombaton ennek ellenére leszavazták az amerikai kérést.
Török belpolitikai viszonylatban Irakon túlmutat e szavazás kimenetele. Annak a feltűnően nagy számú parlamenti képviselőnek a döntésében, akik az ellenzékkel együtt nemmel szavaztak, természetesen volt némi szerepe annak, hogy a tavaly novemberben rájuk szavazók túlnyomó többsége (tíz választópolgár közül kilenc) ellenzi ezt a háborút. Beszédes volt a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) két vezető emberének viselkedése is a parlamenti fiaskó után. Míg Abdullah Gül, az AKP második számú vezetője, aki az első ember, Recep Tayyip Erdogan helyett foglalta el a miniszterelnöki bársonyszéket, látható megkönnyebbüléssel jelentette ki, hogy tiszteletben kell tartani a demokratikusan meghozott döntést, addig Erdogant szemmel láthatóan megzavarta, hogy nem tudta „megfegyelmezni” pártja képviselőit. Mindez nyilvánvaló jele az AKP felbomlófélben lévő egységének. Az iszlám gyökerű AKP nehezen tudja felvállalni ezt a háborút.
Ami az AKP esetében érthető, zavarba ejtő a török hadsereg részéről. Azt, hogy a mindenható Nemzetbiztonsági Tanács legutóbbi ülésén szó sem esett az Irak elleni háborúról, helyi elemzők úgy értelmezik, hogy talán a hadvezetésnek is kételyei támadtak e háború hasznát illetően, s mesterkedése most arra irányul, hogy a fájdalmas döntésért a kezdettől fogva fenntartásokkal kezelt AKP-ra hárítsa a felelősséget. Az is valószínűnek tűnik, hogy a hadsereg így akarja kikényszeríteni a kormány lemondását és a párt felbomlását. Nem kizárt, hogy már kész tervei vannak egy „háborús kabinet” felállítására, amelyben ismét kártyát oszt a hadsereghez mindig is közel álló, s a választások óta feltűnően csendes nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártjának, a „szürke farkasoknak”.
Tény, hogy Amerika és Törökország között egyre kisebb a bizalom, nem annyira a háború lefolyását, hanem az azt követő rendezést illetően. Törökország minden amerikai fogadkozás ellenére, miszerint Washington megőrzi Irak egységét, egyre gyanakvóbb. Az észak-iraki kurdok pedig már egyiküknek sem hisznek, de a törökökkel szemben pillanatnyilag ellenségesebbek, mert Amerikának most szüksége van rájuk, cserébe jutalmat – ha nem is egy független államot, de legalábbis egy autonóm tartományt – remélnek. Hétfőn kurdok ezrei özönlöttek az utcákra Erbil városában, s halállal fenyegették meg a török katonákat, ha arra vetemednének, hogy elfoglalják Észak-Irakot.
A török parlament végül nagy valószínűséggel megszavazza a szombaton elvetett indítványt, ami voltaképpen egyre megy: Törökország sem így, sem úgy nem jár jól, a háború nélküle is elkezdődik.