Az unió értelme számunkra

Csak azért, hogy a koalíciós siserehad kórusának üvöltését – lehet? – megelőzzem, előzetesen kijelentem, hogy minden jövendő uniós probléma ellenére én az EU-belépésre fogok szavazni. Még akkor is, ha már most látszik, hogy a nyugati EU-mandarinok – mondjuk Verheugen – és igyekvő keleti segédeik igen ellenszenves vonásokat is felrajzolnak a közösség ábrázatára.
Az EU melletti voks oka pedig egyszerű: a magyar nemzeti érdekek célszerűségi szemlélete. Az tehát, hogy az unió pillanatnyilag – és nagy valószínűséggel rövidebb-hosszabb átmenetiséggel csupán – a legjobb eszköz arra, hogy a kommunizmus által tönkretett országot, nemzetet regenerálni megpróbálhassuk. Minden más eszköz és módszer most kevésbé alkalmas a mi geopolitikai helyzetünkben és egy erősen kölcsönös függőségekben élő világban. Az EU tehát nem azért elfogadható, mert Kovács külügyminiszter és csapata összevissza ígérget (mint megszokta) olyanoknak is (nyugdíjas, agrárnépesség egy része, képzetlenek, bizonyos szakmák idős munkavállalói), akiknek – nemzeti kormányzati erőfeszítés nélkül – nyilvánvalóan nehezedik majd a sorsuk, hanem azért, mert valódi nemzeti kormánypolitika mellett sok lehetőséget is kínál az unió.
A brüsszeli eurokrataságra vágyó kormánykoalíciós csoportot viszont csupán egy gondolattalanul is könnyen intézhető, neomoszkovitának vélt helytartóság elérhetősége izgatja az EU-ban. Milyen kiválóan lehet(ne) mutogatni immáron Brüsszel felé, ha a saját jó helyzeten kívüli társadalomrészek iránti hatékony és elkötelezett politikát kérik majd számon. Nem lehet, Brüsszel (Moszkva) ezt nem teszi lehetővé (nem engedi). S rögtön nem terhelik az egyébként sokoldalú EU-emberré fejlődött, mindenoldalúan fejlett egykori szocialista embert holmi szánalmasan kicsinyes, provinciális nemzeti feladatok. Brüsszelben (Moszkvában) úgyis jobban tudják, akár testületi állásfoglalás nélkül is, verheugeni módon, hogy mi kell a peremvidéki fejletleneknek, akiknél még olyan is van – óh, rettenet –, hogy (nemzeti) identitás.
A mai kormánykoalíció úgy van Európával, mint a szocializmussal: az mindenképpen jó, mert nekik jó, vagy legalábbis remélik, hogy nekik csak jó lesz. A jóléti rendszerváltás gigantikus hazugsága után persze mit számít egy másik olyan tisztázatlanság, amelyért – nem mellékesen persze – majd akár másokra lehet tolni a felelősséget. Nekik egyébként is jó a „vezető helyzet”, mert azt mindig a realitásokra, a kicsinységre és – mint egykor a viccbeli fő ellenségekre – a négy évszakra lehet fogni. Ha csak
annyi jólét jut Magyarországra, ami az elvtársaknak elég, akkor nincs baj. A többieknek – mint régen – meg majd érkezik az idővel, amikor az „alapok lerakása után” tojni kezd a le nem vágott aranytojó. Ez a világ rendje. Régen Keletről, ma Nyugatról. De hát ki akarhat többet?
Többet csak a likvidálásra méltó nacionalisták, populisták, antiszemiták és más emberiségellenségek akarnak, akik természetesen a saját gyermekeik ellenségei is. Ezért ezeket nem árt figyelmeztetni, hogy a szükségszerű haladás erői elszántak (Berkecz Mária-, Loppert- és Barna-ügy, törökszentmiklósi felekezetkutatás stb.), s a nagy nyugati barátok egyetértésével vezetni akarnak. Ahogyan azt Tom Lantos bölcsessége megfogalmazta, s a gyűlöletgazda Ron Werber is ajánlotta. Salgó úrék már dolgoznak azon, hogy ne lehessen itt felelőtlenül vonulgatni, kritizálni. Még baloldaliaknak sem, ha nem értik és követik a kijelölt irányt.
Az EU jó. Az igennek nincs alternatívája. Annak soha nincs alternatívája, amit a magyar haladó erők csinálnak, a bukás utáni kérdésekre pedig van egy nagyon jó válasz: Na és? Szegény Európa, micsoda ügynökeid vannak! Bár a kommunizmus miatti elnézésed méltó bosszúja az, hogy olyan ószeresek váltak kikiáltóiddá, akiknek a megtévesztetteken és a (haszonélvező) tisztességteleneken kívül szinte nincs hitelük.
Az EU jó azok nagy részének, akik régen benn vannak, s ügyesen megtanulták elosztani a sokat. A mostani szűkösebb időben aztán a szegény rokonokkal nő az elosztási baj, a bővítési stratégiai előnyökért senki nem akar igazán befektetői áldozatot hozni. Így aztán az EU nekünk akkor lesz, lehet jó, ha az EU-n belüli szokásos kemény nemzeti érdekvédelmi kurzust elsajátítjuk. S ez az, amire sem az MSZP, sem az SZDSZ nem alkalmas. Nem alkalmas, hiszen azok, akiknek a nemzet elavult kategória, a nemzeti közösség és hagyományok ápolása pedig magyarkodás, hogyan tudnának közösségi gazdasági-kulturális célokért küzdeni – erősebbekkel. Aki elkötelezetten holmi emberiségi és humanista primátusokkal gondolkodik, az végül is szükségszerűen a saját egyéni érdekeinél végzi. Az emberiség olyan szép jelszó, hogy annak zászlói alatt elfér egy Irak elleni piszkos háború is, s nem kevésbé a régi elvtársak megtollasodása.
A mostani koalíciós korifeusok „európaiságának” problémáit, igazi csoportérdekűségét semmi nem mutatja inkább, mint az Amerikához fűződő viszony. Nemegyszer előfordul, hogy Amerikával példálóznak, miközben – ugye – mi Európához akarunk csatlakozni. Nem is szólva a saját zsebkörén és a pénzen mostanában államférfiailag túltekinteni akaró bankfiú miniszterelnök aláírási sietségéről. Nála talán a nehéz beszédet kellene összehangolni a lassúbb cselekvéssel. Európa – egyelőre – még nem uniformizált világ – lehet az embernek, nemzetnek saját véleménye s érdeke. Persze a Kovács-féle „kicsiségi filozófiából” csak lapulás vagy sietős felsorakozás következhet. Európa így bajban lesz nálunk – éppen a jóléti rendszerváltást is megevő vörös szavazóknál. Mert az azonnali jobb lét – az erőseket leszámítva – nekik újra csak nem jön el.
Ők persze ennek ellenére el fogják hinni, hogy csak jó s még jobb következik, ahogyan azt az eredetiséget és a tartalmas érveket soha nem találó külügyminiszter hirdeti – főleg nyugdíjasok lakossági fórumain. A lakossággá züllesztett nép sem teljesen tájékozatlan azonban, pusztán csak hinni akaró materialista. Mi lesz akkor, Kovács elvtárs úr, ha a nyugdíj újra Bokros-kurzusra áll? Az orrkarikás hívek türelmének is van határa. Őket nem lehet úgy lerúgni magunkról, mint a szegény kisebbségi magyarokat. Mert ők szavazni, illetve otthon maradni fognak.
Kár az ilyen EU-kampányért. A szép gondolat hazai elfuserálásáért, elhiteltelenítéséért. Kár még akkor is, ha esetleg csak rövid időre lesz ilyen-olyan valósága, nemzetünk szélesebb létkerete. De ebben nem az lesz a lényeges, hogy nyithatunk-e cukrászdát Bécsben, s bárhol lakhatunk. Pénzzel ez eddig is megoldható volt. Hanem az a fontos, hogy e szélesebb lét- és versenykeretben nemzetként, vagyis életerős, céltudatos közösségként tudunk-e részt venni. Sajnálatos, hogy a mai kormánykoalíció zömének erről halovány elképzelése sincs. Ők egyénileg remélik, tudják a jobb létet, ami persze már EU nélkül is megvan.