Csirkelábról álmodó, fehér rabszolgák

Rohadt ukrán, menjél haza! – tudja, hányszor vágták ezt már itt, Magyarországon a képembe? Pedig ha visszakerestetném a családfámat, lehet, hogy kiderülne: magyarabb vagyok bármelyiküknél – mondja az asztalnál ülő nő, majd idegesen kifújja a cigaretta füstjét. Nézzük, ahogy a homályos presszócska sötétjében a füstkarikák lassan elvesztik formájukat.
Odakint a piaci forgatagban bágyadt képű asszony perlekedik két kiló krumpli árán, fonott kosarából petrezselyem zöldje hajlik ki. A mellette árusító, őszes hajú férfi, aki otthon gyártott késeket és bicskákat szeretne eladni, látszólag nem vesz erről tudomást, s egykedvűen néz maga elé. Vevőre vár, de az nem jön. Helyette szürkeség és cuppogós sártenger mindenütt.
Bent, a kiskocsmában, velem szemben három hölgy ül: ketten ötven körüliek, a harmadik, a pirosas arcú, alig lehet harmincéves. Hármójuk előtt egy kávéscsésze; megosztoznak a tartalmán. Gumicsizmás, fakult munkaruhás férfiak ténferegnek a pultnál, az ajtónyitás huzata meglibbenti a felpuffadt és itt-ott levált tapétacsíkok szélét.
Az ücsörgő asszonyok cigarettacsempészek, akik Kárpátalján élő családjuk eltartása miatt kényszerülnek megalázó módon magyarországi keresethez jutni. A piac sorait járva hajolnak oda az emberekhez, s szemérmesen, szemlesütve kérdezik: Cigarettát, cigarettát?
Katika huszonkét éven át elektromérnökként dolgozott egy beregszászi üzemben, ahol tévéadaptereket gyártottak. Tíz évvel ezelőtt tönkrement a társaság, s attól fogva a férje tartotta el, míg el nem váltak. A munkanélküliség tönkretette a házasságukat is. Társnői közül az idősebb szintén abban az elektronikai modulokat gyártó üzem alkalmazottja volt, de „öreg” lévén a gyárbezárás óta nem lelt munkahelyet. Harmadikuk egy beregszászi varrodában dolgozott, ahol olasz importra termeltek széldzsekiket. – Ötödik osztályú besorolású varrónő voltam. A kezem nyomán párhuzamosan és milliméterpontosan kellett a ruhán futnia a cérnaszálaknak – mondja. – Ez a legmagasabb besorolás, és én majdnem kétszer annyit kerestem, mint egy második osztályú minősítést kapott varrónő. Nem is panaszkodtam soha, de átértékeltem mindent, amikor egy születési rendellenesség szövődményéből adódóan beteg lett a kislányom. Nem akartak szabadságra elengedni, és döntenem kellett. A gyermekem nevelését és ápolását, és egyben a nehezebb megélhetést választottam… Ilyenkor, amikor a magyar iskolából hazamegy, a 85 éves dédi vigyáz rá. Tegnapelőtt nem ment iskolába, mert kiszakadt a cipője, s nem volt miben járnia. Ócska cipőt vettem neki 800 forintnak megfelelő hrivnyáért… Most viszont szeretném eladni a cigarettáimat, mert nagyon kell a pénz.
Katika, az egykori elektromérnök elnyomja a csikket, majd felvázolja a nap főbb eseményeit. Kiderül, hogy ma hajnalban négy órakor kelt beregszászi otthonában. Gyalog indult el a harminc kilométerre található lónyai határátkelőhöz, de szerencséjére még a városban sikerült leintenie egy agyonhajtott Moszkvicsot, és kétszáz forintnak megfelelő hrivnyáért elvitték majdnem az átkelőig. Az erdő szélénél, ameddig a kocsisor torlódik, négy kartonnyi cigarettát rejtett el a ruházatában, majd gyalogosan érkezett a vámhoz és a határőrökhöz. Az ukrán oldalon elnézőek, a magyarok szigorúak, de most mégis akadálytalanul emelték fel előtte a sorompókat. Csak azok a kishatárátlépős rubrikák bánták! A hat hónapig érvényes dokumentumban ugyanis 36 rubrika található, de a vámosok rendszeresen úgy pecsételnek, hogy egy stemplinyom két négyzetet is „felhasználjon”. Így aztán még többe kerül az utazás, mert ha a kisútlevél szemmel láthatóan „betelt”, újat kell váltani. Az asszony Magyarországon ismét stoppolt, s míg a magyar rendszámú autók sárt fröcskölve sorra elrobogtak mellette, egy ukrán rendszámú megint csak felvette. Itt már forintot fizetett, kétszázat, hogy eljuttassák egy húsz kilométerre lévő Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településre. Az úton sikerült elkerülniük egy hídnál található határőrös ellenőrzést, most nem kötöttek bele, nem tapogatták végig rejtett kincset vagy portékát keresve. – Nagy a fegyelem. A törvény az törvény, s ha nehéz a megélhetésem, menjek Kucsmához panaszkodni – ezt mondogatják ilyenkor, de majd nézze meg egyszer, hogy milyen cigarettát szívnak ők is – suttogja az asszony.
Katika a piacon sorstársakra bukkant. Magyarokra Kárpátaljáról. Ők is cigarettát árusítanak. Nyomorultak, mint ő. Mint még néhányan itt. Mint az a kárpátaljai nénike az ABC bejáratánál, aki rendszeresen a ki tudja, honnan beszerzett kerámiavázáitól szeretne megszabadulni. Néhány napja egyszerűen összerogyott, és önkívületi állapotában csak azt ordibálta, hogy „Két napja nem ettem, jaj, de éhes vagyok, jaj, de éhes vagyok!”.
– Régebben fazekakat hordtunk át, törülközőket, fafaragványt, kerámiát, és ami még kellett: vasszeget és műanyag edényeket. Mivel ma már gyakorlatilag semmit sem lehet áthozni, a kis helyen elrejthető áruféleségek a népszerűek, mint például a cigaretta. A Prilukit 65-70 forintnak megfelelő ukrán pénzért vesszük, és 100-110 ért adjuk, a Pall Mallt és a Marlborót 130 ért, illetve 160 ért vesszük, és 160, illetve 200 forintért áruljuk. Nem nehéz kiszámolni, hogy ha jó a piacunk, 1400 forint bevételünk is lehet. Ebből viszont lejön az a négyszáz forint útipénz, amelyet az idejövetért fizetünk, és négyszáz azért, hogy hazajussunk.
– Öt-hatszáz forintot keresnek egy nap. Gondolom, otthonról hozzák a szendvicset – mondom az árva kávéscsészén felejtve szememet.
– Ha jól megy a sorunk, hozunk hazait, de gyakoribb az, hogy nem is eszünk – feleli természetes őszinteséggel.
– Itt a piacrendész gyakran kikerget a vásártérről, s gyakran jönnek a rendőrök is. Többnyire az autóból figyelnek minket, ha tehetik, nem macerálnak. Elnézőek, tudják, hogy nincs más kiút a számunkra – szögezi le az asszony.
Azért mégsem ilyen idilli ez a kép. Egyikőjüknél, a harminc év körüli aszszonynál nemrégiben 14 doboz cigarettát találtak, s előállították. A helyi rendőrőrsön hét órán keresztül várakoztatták, míg végre megérkeztek a vámosok Kisvárdáról. A bírság huszonhatezer forint volt. Nem fizette be, mert nem volt miből. Most várja a végzést, amelyben több évre is kitilthatják Magyarországról. Akkor pedig már tényleg nem tudja, hogy mihez kezd. – Korábban fehér rabszolgaként százhúsz forintos órabérért dolgoztam magyarországi ültetvényeken hajnalodástól sötétedésig, de többször megtörtént, hogy ki se fizettek minket. Azóta ezt a magányos üzletet csinálom, csempészett cigaretta árusításával foglalkozom – mondja az egykori varrónő.
A társak rágyújtanak. Katika már régi bagós, a másik nő viszont a cigarettacsempész időszakban szokott rá. Róla kiderül, volt, hogy öt doboz cigarettával jött át, mert többre nem volt „befektetni” való pénze. – Az anyám 12 éve Miskolcon él, s minden hónapban küld nekem a városka postájára ötezer forintot. Ezért jöttem át az amúgy anyagilag módfelett veszteséges útra. Élelmiszereket vettem belőle, mert itt frissebb az áru – magyarázza.
Elbeszélgetnénk még, de kint felpezsdül az élet, s lassan megérkeznek azok a többnyire idős törzsvásárlók is, akik öt forintokat is képesek alkudni egy-egy doboz cigaretta árából. Ez persze a kárpátaljai magyarok kicsiny jussából jön le, de mégsem panaszkodnak. Azzal mindnyájan tisztában vannak, hogy ha Magyarország az EU tagja lesz, az ő csempészjövedelmük megszűnik. Ennek előjele, hogy ősztől már vízumot kell szerezniük, a kérelem beadása pedig tízezer forintnak megfelelő hrivnyába kerül. Ezért sem panaszkodnak. Legyintve mondják: Majd lesz valahogy.
– Tudja, kedves, mifelénk az emberek a vasszegen is megélnek – mondja egyikük, ahogy a zöldségesstand felé közelítünk. Megállnak, és fürkészik az árakat. – Na, babot azért nem veszünk, mert drágább, mint a hús. Ha eladunk mindent, akkor viszont vasárnapi csirkelábra telni fog – szögezik le, hozzátéve: azt meg együtt esszük majd meg a kutyával.
– Cigarettát, cigarettát – mondogatják, de elfordított fejjel elsietnek mellőlük az emberek.