időjárás 3°C Andor , András 2022. november 30.
logo

Egy ponton túl

Dévényi István
2003.03.17. 00:00

Történelmi pillanatokban nem illik otthon ülni. A soha vissza nem térő alkalomként menedzselt pontonhíd dacára azonban nagy a kísértés, hogy távkapcsolóval a kézben, a fotel mélyéről figyeljem, amint a kormány különböző tisztségviselői árkokat temetnek, Medgyessy Péter a köztársaság általa mindig is nagyra becsült eszméjét magasztalja, Demszky Gábor pedig megállapítja, hogy Kossuth Lajos már kisgyermekként támogatta a 4-es metró megépítését, Petőfi Sándor pedig a szabad, a demokraták és a szövetsége szavakkal az ajkán távozott az élők sorából. Csakhogy a miniszterelnök rácáfol minden előzetes várakozásomra, mert nagy ívű, félperces pontonavató szónoklatában – amellyel úgy három-négy hétre ellátja témával az ellenzéki publicistákat – kijelenti: „A híd azt jelképezi, hogy a folyó jobb és bal partján emberek élnek.” Na, ennek már érdemes utánajárni.
Jelentem, a kormányfő igazat szólt, a Duna folyásiránya szerinti bal oldalán bizonyosan emberek élnek, akik március 15. alkalmából egyébként kárörvendő vigyorral figyelik az ablakaikból, amint az Európa híd körül tolong a nemzet. Pedig még kora délelőtt van, a nap épp csak kikandikált a háztetők mögül, és még a huszárlovak szagát is érezni a Kossuth téren. Csakhogy a karácsonyi banánváró sorokon edződött polgárok tisztában vannak vele, hogy a jeles eseményekre nem lehet elég korán odaérni. Így már azért a kegyért is közelharcot kell vívnom, hogy a felső rakpartról röpke pillantást vessek a távolba vesző ünnepi szerkezetre. Aztán csak bandukolok, időről időre beledugulva a szembejövő emberárba, amely megmagyarázhatatlan okból a pontonhídtól való távolodásban látja a Dunán történő sikeres átkelés zálogát.
Jó negyed óra múltán már értem őket. Az Európa híd pesti bejáratát három irányból ostromolja a történelmi pillanatokra fogékony ünneplő közönség: az egyik sor a Parlament túlsó sarkánál, a másik a Margit híd lábánál, a harmadik meg ki tudja, hol ér véget, ami nem sok jóval kecsegtet. Azért beállok a várakozók közé, hogy hatvan perccel és negyvenhárom méterrel később többezredmagammal együtt hördüljek föl a hangosbeszélő „ma délelőttre ennyi volt, emberek” bejelentésén. Az elszántabbak azonban egy tapodtat sem moccannak, valószínűleg úgy ítélik meg, hogy az egyszeri és megismételhetetlen budapesti pontonhíd megnyitása a nemzetközi hajóforgalom előtt szintén egyszeri és megismételhetetlen esemény.
A többség ellenben, kihasználva a négyórás kényszerpihenőt, elindul valamelyik megemlékezés helyszíne felé. Jó néhányan Demszky Gábort választják, én viszont inkább a budai Várba igyekszem, mert ott a polgári körök ünnepelnek, s előfordulhat, hogy ezt a szabad sajtó napján egyetlen televízió sem közvetíti. Búcsúzóul egy EU-aktivista még szórólapot nyom a kezembe, társa pedig beterel a sátrukba, hogy gondolataimat írjam bele az Európa híd nagy vendégkönyvébe. Ezt eurokonform viselkedésből kifolyólag nem teszem meg.
A nemzetközi hajóforgalomnak délután háromkor már hűlt helye, a nép azonban teljes létszámban visszatért, sőt. Pedig most a budai oldalon próbálkozom, ám a pontonhoz itt sem sikerül közelebb jutnom. Hiába minden, nem halad a sor, s a helyzetet súlyosbítja, hogy a színpad előtt rostokolok, ahol egyszerre kezdetetét veszi a szórólapból megismert húszmilliós kultúrprogram. Valaki a mikrofonba üvöltve beszélget valakivel.
– Ezt a dalt milyen alkalomra írtad?
– A születésnapomra.
– A születésnapodra?
– Igen, arra.
– Tehát a születésnapodra.
Nincs a világnak az a hídja, amely megérné, hogy ezt tovább hallgassam – pattanok ki a sorból, amely elképesztő gyorsasággal zárul össze mögöttem. Még bekukkantok a sajtósátorba, de csalódás az is, mert a közalapítvány médiakapcsolati munkatársai EU-lufikat osztogatnak, ki tudja, miért.
Szomorkásan bandukolok tova, mert érzem, hogy ez nekem nem fog sikerülni, vagyis kimarad a történelmi sansz, hogy átkeljek jobb oldalról bal oldalra. A pontonhídról kiszorult nemzetrész tagjai azonban hamar föltalálják magukat, és meg sem állnak a Margit hídig, hogy ott teljesítsék a „2003. március 15-én gyalog kell átkelni a Dunán” mondattal összefoglalható állampolgári kötelességüket. S ez legalább olyan, mint amilyet a szervezők ígértek: könnyed, laza, polgári séta, ráadásul a Margit híd környékére is tökéletesen igaz, hogy a folyó jobb és bal partján emberek élnek.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.