Egy ponton túl

Dévényi István
2003. 03. 17. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Történelmi pillanatokban nem illik otthon ülni. A soha vissza nem térő alkalomként menedzselt pontonhíd dacára azonban nagy a kísértés, hogy távkapcsolóval a kézben, a fotel mélyéről figyeljem, amint a kormány különböző tisztségviselői árkokat temetnek, Medgyessy Péter a köztársaság általa mindig is nagyra becsült eszméjét magasztalja, Demszky Gábor pedig megállapítja, hogy Kossuth Lajos már kisgyermekként támogatta a 4-es metró megépítését, Petőfi Sándor pedig a szabad, a demokraták és a szövetsége szavakkal az ajkán távozott az élők sorából. Csakhogy a miniszterelnök rácáfol minden előzetes várakozásomra, mert nagy ívű, félperces pontonavató szónoklatában – amellyel úgy három-négy hétre ellátja témával az ellenzéki publicistákat – kijelenti: „A híd azt jelképezi, hogy a folyó jobb és bal partján emberek élnek.” Na, ennek már érdemes utánajárni.
Jelentem, a kormányfő igazat szólt, a Duna folyásiránya szerinti bal oldalán bizonyosan emberek élnek, akik március 15. alkalmából egyébként kárörvendő vigyorral figyelik az ablakaikból, amint az Európa híd körül tolong a nemzet. Pedig még kora délelőtt van, a nap épp csak kikandikált a háztetők mögül, és még a huszárlovak szagát is érezni a Kossuth téren. Csakhogy a karácsonyi banánváró sorokon edződött polgárok tisztában vannak vele, hogy a jeles eseményekre nem lehet elég korán odaérni. Így már azért a kegyért is közelharcot kell vívnom, hogy a felső rakpartról röpke pillantást vessek a távolba vesző ünnepi szerkezetre. Aztán csak bandukolok, időről időre beledugulva a szembejövő emberárba, amely megmagyarázhatatlan okból a pontonhídtól való távolodásban látja a Dunán történő sikeres átkelés zálogát.
Jó negyed óra múltán már értem őket. Az Európa híd pesti bejáratát három irányból ostromolja a történelmi pillanatokra fogékony ünneplő közönség: az egyik sor a Parlament túlsó sarkánál, a másik a Margit híd lábánál, a harmadik meg ki tudja, hol ér véget, ami nem sok jóval kecsegtet. Azért beállok a várakozók közé, hogy hatvan perccel és negyvenhárom méterrel később többezredmagammal együtt hördüljek föl a hangosbeszélő „ma délelőttre ennyi volt, emberek” bejelentésén. Az elszántabbak azonban egy tapodtat sem moccannak, valószínűleg úgy ítélik meg, hogy az egyszeri és megismételhetetlen budapesti pontonhíd megnyitása a nemzetközi hajóforgalom előtt szintén egyszeri és megismételhetetlen esemény.
A többség ellenben, kihasználva a négyórás kényszerpihenőt, elindul valamelyik megemlékezés helyszíne felé. Jó néhányan Demszky Gábort választják, én viszont inkább a budai Várba igyekszem, mert ott a polgári körök ünnepelnek, s előfordulhat, hogy ezt a szabad sajtó napján egyetlen televízió sem közvetíti. Búcsúzóul egy EU-aktivista még szórólapot nyom a kezembe, társa pedig beterel a sátrukba, hogy gondolataimat írjam bele az Európa híd nagy vendégkönyvébe. Ezt eurokonform viselkedésből kifolyólag nem teszem meg.
A nemzetközi hajóforgalomnak délután háromkor már hűlt helye, a nép azonban teljes létszámban visszatért, sőt. Pedig most a budai oldalon próbálkozom, ám a pontonhoz itt sem sikerül közelebb jutnom. Hiába minden, nem halad a sor, s a helyzetet súlyosbítja, hogy a színpad előtt rostokolok, ahol egyszerre kezdetetét veszi a szórólapból megismert húszmilliós kultúrprogram. Valaki a mikrofonba üvöltve beszélget valakivel.
– Ezt a dalt milyen alkalomra írtad?
– A születésnapomra.
– A születésnapodra?
– Igen, arra.
– Tehát a születésnapodra.
Nincs a világnak az a hídja, amely megérné, hogy ezt tovább hallgassam – pattanok ki a sorból, amely elképesztő gyorsasággal zárul össze mögöttem. Még bekukkantok a sajtósátorba, de csalódás az is, mert a közalapítvány médiakapcsolati munkatársai EU-lufikat osztogatnak, ki tudja, miért.
Szomorkásan bandukolok tova, mert érzem, hogy ez nekem nem fog sikerülni, vagyis kimarad a történelmi sansz, hogy átkeljek jobb oldalról bal oldalra. A pontonhídról kiszorult nemzetrész tagjai azonban hamar föltalálják magukat, és meg sem állnak a Margit hídig, hogy ott teljesítsék a „2003. március 15-én gyalog kell átkelni a Dunán” mondattal összefoglalható állampolgári kötelességüket. S ez legalább olyan, mint amilyet a szervezők ígértek: könnyed, laza, polgári séta, ráadásul a Margit híd környékére is tökéletesen igaz, hogy a folyó jobb és bal partján emberek élnek.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.