időjárás 3°C Andor , András 2022. november 30.
logo

Elárulták ’48-at és ’56-ot is

Stefka István
2003.03.14. 00:00

Polgári rendezvényeken mindig ott található egy sebtében felállított könyves- standdal egy hosszú, őszes hajú férfi, aki könyveit ajánlgatja. Az egész a nyolcvanas évek szamizdatvilágára emlékeztet, amikor még együtt készítették Demszky Gáborral, Rajk Lászlóval, Nagy Bálinttal és többekkel a Beszélőt és más tiltott nyomtatványokat, s mindig tartani kellett attól, hogy lecsap a titkosrendőrség. A társakból aztán „valakik” lettek, és bár a legenda szertefoszlóban, de Gondos Béla még mindig ugyanaz, mint nemkívánatos ellenzéki korában. Mostanában azt a nemzeti, határon túli magyar irodalmat, azokat a művészeti, történelmi értékeket pártfogolja, amelyek perifériára szorultak, s amelyek többnyire még ma is a tűrt, de nem a támogatott kategóriába tartoznak. Gondos Bélával az ellenzéki mozgalom furcsaságaira, valamint a harminc évvel ezelőtti március 15-re emlékeztünk a Magyarok Házában, a bejárattól nem messze, a lépcsőházban felállított könyvesstand előtt.

Hogyan kezdődött el ez a tiszteletreméltóan szép, de egyáltalán nem zökkenőmentes, aligha kifizetődő pálya, miként lett könyves emberré? Mikor döntötte el, hogy ellenzékiként szembeszáll a hatalommal?
– Az érettségit – amely 1966-ban volt – követően, kisebb kitérők után, 1973-ban a Magyar Nemzeti Bankban dolgoztam. A március 15-e előtti napokban már érezhető volt a fővárosban, hogy az egy évvel azelőtti kegyetlenül szétvert megemlékezést ismét egy spontán ünneplés fogja követni. Mivel a nemzeti ünnep akkor hétköznapnak számított, ezért furcsa volt, hogy az összes KISZ-vezetőt szabadságolták. Tele volt a Belváros három-négy fős KISZ-járőrökkel, akik sétálgattak és figyeltek. A Forradalmi Ifjúsági Napokat népszerűsítő jelvényük volt és általában kék ruhájuk. Összemosták az 1848-as forradalmat az 1919-es tanácsköztársasággal és úgymond a felszabadulással, április 4-ével. Törvénytelenül még igazoltatási jogot is kaptak ezekre a napokra.
– A csendes tüntetésben hogyan vett részt? Ellenzékiként tartották számon?
– Nem, akkor még sehol sem voltam számon tartva, egyszerűen csak éreztem, hogy nekem a Petőfi-szobornál a helyem. Oda is mentem, kissé odább, a templom előtt néhány százan már összegyűltek, hiszen a szobor közelébe nem engedtek senkit. Amikor a hivatalos ünnepség elkezdődött, mi Kossuth-nótákba fogtunk. Egyszer csak civil ruhás emberek vettek körül, lökdöstek hátrafelé bennünket, és kiabálták, hogy oszlás, oszlás, mert szétverik a fejünket. A néhány száz fős csoportot beszorították a Váci utcába, ahol már egyenruhás rendőrök vártak. Akinek a ruháján kokárda vagy nemzeti színű karszalag volt, azt rögtön kiemelték, több mint ötven embert elvittek.
– Önt is elvitték?
– Engem nem, mert a szabadon emlékezők másik felét a Kossuth Lajos utca felé hajtották, ott nem vártak bennünket rendőrök, így el tudtam szaladni a Rákóczi tér irányába.
– Mikor került szorosabb kapcsolatba az ellenzéki mozgalommal?
– 1981-ben, amikor már a Magyar Postánál voltam rikkancs. A rikkancsok között nagyon sok, a hivatalos munkahelyekről kiszorított, más elveket valló ember volt, mint például jogászok, teológusok, kirúgott orvostanhallgatók. Szinte természetes volt az ellenzéki magatartásuk. Ekkor már működött az úgynevezett hétfői szabadegyetem, amit a Demokratikus Ellenzék szervezett és már létezett a Rajk-butik is. A hírlapárusok közül aztán az egyik felhívott Rajkékhoz, a Galamb utcába. Akkor jelent meg a Beszélő első száma. Állandó vendég lettem és hamarosan megkérdezte Nagy Jenő, majd Rajk is, hogy volna-e kedvem a Beszélőt, a szamizdatokat terjeszteni. Kedvem volt, elvállaltam. Így kapcsolódtam be az ellenzéki mozgalomba, majd a Szetába (Szegényeket Támogató Alap) is, ahol Solt Ottilia keresett olyan embereket, akik munkára vállalkoztak, nem csak szócséplésre.
– Demszky Gáborral mikortól dolgozott együtt?
– Amikor különböző illegális műhelyek elkezdték sokszorosítani a szamizdatokat, az egyik műhelyt én csináltam.
– Figyelték?
– A telefonomat hallgatták le.
– Mikorra vált fagyossá a viszonya a Demokratikus Ellenzék néhány tagjával?
– A rendszerváltás idején, amikor az SZDSZ megalakult. 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózatában még benne voltam több társammal együtt, mint a Bajcsy-Zsilinszky Társaság alapító tagja. Ide tartozott Zétényi Zsolt, Vigh Károly, Morvai László, a társaság vezetői. Amikor aztán a hálózatból elkezdtek trükkös módon pártot szervezni, rádöbbentem, hogy igaza volt Krassó György barátomnak, aki azt mondta: „Valójában egy olyan hatalomváltást készítenek elő, amely lényegében nem más, mint egy szerepcsere, helycsere.” Én ehhez a nevemet nem akartam adni, mert nem pusztán kicserélni akartam a vezetőgarnitúrát, hanem egy teljesen új politikai rendszert képzeltem el. Azt vallottam, hogy aki a korábbi rendszerben hatalmi pozíciót töltött be, vagy azokat az elveket vallotta, az semmiképpen ne kerülhessen vissza a hatalomba. De rájöttem, hogy volt harcostársaim egy része nem ezt akarja.
– Maradt könyvárusnak a mai napig. De ezt sem nézték jó szemmel. Hiszen Demszky Gábor, akivel együtt terjesztette a szamizdatokat, később mint főpolgármester szó nélkül tűrte, hogy a Deák téri, könyveket árusító pavilonját lebontsák.
– 1990-től működött a standom és 1995 elején felszámolták, erőszakkal, daruval elszállították a pavilonomat.
– Demszky baráti segítségére nem számíthatott?
– Egyáltalán nem. Teljesen megszűnt az együttműködésünk. Ám ez nem csak rám vonatkozott. Modor Ádám – aki a Katalizátor Iroda tulajdonosaként egy szamizdatkiadót működtetett, mint ahogyan a beszélősök – irodáját is megfojtották, illetve a könyvárusító helyeit megszüntették a fővárosi intézkedések nyomán.
– Ezekkel az emberekkel ön elment a Kádár-rendszer időszakában október 6-án a Batthyány-örökmécseshez demonstrálni, elment március 15-én tüntetni a Petőfi-szoborhoz, és számos kérdésben egyetértettek. Mit gondol most arról, ahogyan Demszky Gábor főpolgármesterként szólal meg a Petőfi-szobornál, március 15-én?
– Én felnéztem Demszky Gáborra. Amikor 1987. március 15-én délben a Petőfi-szobornál gyülekeztünk, Demszkyt néhány emberrel már reggel elvitték a rendőrök az őrszobára, például Rácz Sándorral, az 1956-os Munkástanácsok vezetőjével együtt. Akkor a titkosrendőrök azt terjesztették a tömegben, hogy a szellemi vezetőinket lefogták, nincs is értelme itt maradni, úgyis zavarba jövünk. Nem jöttünk zavarba, mert az a csaknem húszezer ember ugyanazt az utat végigjárta felvonulva, Demszkyék nélkül is. Csak valóban sokan úgy gondoltuk, hogy őket kell követni.
– Miként vélekedik a Petőfi-szobornál megtartott Demszky-beszédekről?
– Ez már negatív szerepjátszás. Átvágott, becsapott mindenkit, még bennünket is, akik valamennyire ismertük. Ő mindig is a „harcost” sugalmazta magáról, és nem azt, hogy politikai szerepvállalásra készül.
– Ez baj?
– Ez még nem baj. Ám amikor egyértelművé válik, hogy a politikai szerepvállalása csak az egyéni ambíciók kiélésére szolgál és a korábban vallott eszméket nyíltan elárulja, az már baj.
– Tehát az nem tetszik önnek, hogy mint liberális szabad demokrata kiegyezett a szocialistákkal?
– Ez az egész lényege. Mert abban a szituációban, ahogy mi egymás között beszéltünk a különböző titkos összejöveteleken a Kádár-rendszerről, fel sem merült e hatalmi rendszer utódszervezetével bármilyen együttműködés a későbbiek folyamán. Az pedig végképpen elképzelhetetlen volt, hogy abból a kommunistaellenes kemény magból kialakult SZDSZ egyszer majd szövetkezik az MSZMP utódpártjával, az MSZP-vel. Ez nem volt más, mint nyílt árulás. Elárulták azt, amit közösen vallottunk. Elárulták az 1848-as forradalom eszméit és 1956-ot.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.