Én nem tudom...

Én nem tudom, mi kell ahhoz, hogy egy könyv úgynevezett világsiker legyen. Annyi biztosnak látszik, hogy erre az angol nyelvű műveknek van a legnagyobb esélyük. A hatalmas nyelvterület már önmagában lehetővé teszi a többmilliós példányszámot, a fordítások a sikert csak betetőzik.
Angolról magyarra már Vörösmarty Mihály és Arany János is szívesen fordított, különösen, ha Shakespeare-ről volt szó. Ám a huszadik század legnagyobb hazai költői és írói sem érezték rangjukon alul valónak, hogy magyar nyelvre ültessenek át külföldi remekműveket. Így aztán remekművekből remekművek születtek. Úgy hírlik, hogy Karinthy Frigyes Micimackója például jobb, mint Milne eredetije. Egy-egy remekírónk még azt sem tartotta megalázónak, hogy detektívregényt fordítson magyarra. Így legtöbbször az alapművel egyenrangú alkotás született; a magyar kultúra sokat nyert ebből a nyitottságból. Fordítva mindez természetesen nem működött, a magyar írók munkái mind ez idáig csekély példányszámban jelentek meg Nyugaton, talán Kertész Imre lesz az első, aki részévé válhat az európai és az amerikai alapműveltségnek.
Na már most: soha ennyi könyvet nem fordítottak le és nem adtak ki magyar nyelven, mint manapság. Az amerikai bestsellerek az őskiadással szinte szinkronban jelennek meg magyarul, krimik, horrorok, lányregények, szerelmi románcok telítik a piacot, iszonyú menynyiségű idegen nyelvről átültetett kiadvány forog a magyar könyvkereskedelemben. Ha azt hinnők netán, hogy mindez nemzeti kultúránkat is gazdagítja, nagyot tévednénk. (Hadd említsem itt meg zárójelben, hogy Göncz Árpád legnagyobb intellektuális teljesítményét nem államfőként, hanem műfordítóként nyújtotta. Egyszerűen zseniális volt, hihetetlenül szenzibilis, nyelvi virtuóz. Ne vegye sértésnek: kár érte.) Az utóbbi évtizedben ezen a téren elképesztő változás következett be. A könyvkiadás liberalizálása dilettánsok százai előtt nyitott utat. X vagy Y gondolt egyet, és elhatározta, hogy meggazdagszik a „ponyván”. A meggazdagodás vágyát persze egyetlen tényező uralja, a pénz. Botcsinálta könyvkiadóinknak sejtelmük sem volt másfajta értékekről. Általában megpróbáltak biztosra menni, nyugati szerzők elavult munkáit vették meg bagóért, s a könyv borítójára rányomtatták a mágikus szót: világsiker.
A teljes dilettantizmus aztán furcsa produkciókat eredményezett. Mivel az igazi nagy bestsellerszerzők munkáival – elsősorban a magasabb jogdíj miatt – csak a nagyobb, bevett, rutinos, hozzáértő kiadók foglalkoztak, az alkalmi vállalkozóknak néhány kivételtől eltekintve az üledék maradt. Az úgynevezett sikerkönyveknek létrejött egy univerzális külső formája: dombornyomással, sok ezüsttel és arannyal, csiricsáré borítókkal. Jelenleg úgy tűnik, hogy a magyarországi kiadók kilencvennyolc százaléka szerkesztőt és korrektort – valószínűleg takarékossági szempontok miatt – nem alkalmaz. Az egyébként is silány műveket angolul és magyarul egyaránt nem tudó műfordítók ültetik át szép nyelvünkre, az irodalmi érzék vagy a műveltség legcsekélyebb jele nélkül. Vannak törekvő fordítók, akik a huszonegyedik századi amerikai hősöket az ötvenes évek magyar szlengjében beszéltetik, ugyanakkor kísérletet sem tesznek, hogy egyeztessék az alanyt az állítmánnyal. Így aztán az egyébként sem magasrendű stílust és etikát képviselő külföldi művekből csodálatos szörnyedvények születnek. Egy műferdítő például az angol nyelvben jeleskedvén az orosz cárt császárnak fordította.
Ezek a könyvek tele vannak sajtó- és értelemzavaró hibákkal, félreértésekkel és spontán bornírtsággal. Bár eleve nem Shakespeare írta őket, magyar tolmácsolójuk még az eredeti színvonalat is látványosan alulmúlja.
Sejtelmem sincs arról, hogy a botcsinálta kiadók mennyit fizetnek egy-egy regény lefordításáért. Valószínűleg nem sokat. De képzeljék el: micsoda különbség, ha Vörösmarty fordítja Shakespeare-t vagy Linda Schmith-t fordítja Kovács Linda.
Hogy alapfokú nyelvvizsga-bizonyítványt kérnek-e a műfordítóktól, én nem tudom…