Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy korunk eszményei közé tartozik-e az alázat. Már maga a szó is kettős értelmű, egyrészt lealacsonyító, másrészt felemelő.
Megvetés illeti azt, aki a nála hatalmasabb előtt megalázkodik, ugyanakkor részvét jár annak, akit megaláznak. A megalázás – igencsak elvont értelemben – megdicsőít. Korántsem megvetendő az, aki egy eszmét szolgál kellő alázattal, vagy alázatot tanúsít a nála elesettebbek iránt. Jézus azt mondta: „Aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” Más helyütt pedig ez áll a Szentírásban: „Hanem Isten a bíró, aki egyet megaláz, mást felmagasztal. Igazság jár előtte és követi őt az ő lépéseinek útján.” Így azt kell hinnünk, hogy az alázatnak az igazsághoz is köze van.
Jézus szavaiból világosan kiderül, hogy ismerte az ősi írásokat és nem akarta eltörölni az ószövetségi törvényt. Tanításaiban valószínűleg felhasználta a Példabeszédek könyvének egyes megállapításait, hiszen fent idézett szavai rokonértelműek ezzel a bölcsességgel: „A dicsőséget alázat előzi meg.”
Szent István ugyanezt a gondolatot fejti ki fiához intézett intelmeiben. Természetesen az emberben, különösen, ha valamely hatalmat birtokol, nincs atavisztikus hajlam az alázatra. Sőt, a hatalom általában az alattvalóktól várja el az alázatot. A katonának az előírt szolgálati szöveg szerint kötelessége volt feljebbvalójának „alázatosan jelenteni”; a kérelmezők hajdan így kezdték a hatósági személyhez intézett beadványukat: „Azzal az alázatos kérelemmel fordulok önhöz…”
Tehát az alázat, amely megelőzi a dicsőséget, lehet kényszer és lehet erény.
Ám a dicsőségnek ritkán részesei az alul lévők. A koldus nem dicsőségvágyból alázkodik meg. Amikor Jézus „felmagasztaltatásról” beszél, nem e világi jutalomra gondol. Ő a hit időkön túli reményével biztat. A Példabeszédek könyve viszont lényegében nem az elesettekhez szól, sokkal inkább a hatalmon lévőkhöz és a hatalom várományosaihoz. Nekik ad az emberi alaptermészettel ellentétes tanácsot. Ez a tanács az alázatban rejlő e világi (bár erkölcsi felemelkedést is tartalmazó) jutalommal biztat.
Nézzük meg, hogy korunk hősei hajlamosak-e magukévá tenni az alázat bölcsességét.
Ha a tömegkultúrát vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy a média általános szellemisége épp az ellentétes értelemben hat. Dübörögj, nyomulj, nyerj, légy sikeres, söpörd le az akadályokat, mutass erőt, kaszálj, bulizz! Ebben persze nincs semmi meglepő, mindennek a motorja a haszonszerzés; a média arra biztat, szerezd meg magadnak mindazt, amit a nyitott világ kínál. A média ugyanis – elképesztően öntelt sztárjaival együtt – a reklám nélkül kész szellemi és erkölcsi csődtömeg. A hülyeséghalmaz – amivel az úgynevezett kereskedelmi tévéadók nézettségüket növelik – az önfenntartást szolgálja, semmi köze sem az alázathoz, sem a dicsőséghez. Mégis itt keresendő korunk szinte minden „dicsőségének” forrása. Csak az dicső, akit a média megörökít.
A politikusok – a hatalom birtokosai, elvesztői és várományosai –, amikor éppen vereséget szenvednek, egy ideig világosan látják az alázat és a dicsőség viszonyát. A dicsőségvágy és a dicsőség maga ugyanis egymástól döntően különbözik, úgy, mint a hatalomvágy és a hatalom. A vesztes első kábulatában, amely a küzdelem végvonaglásait követi, hajlik arra, hogy a bölcsesség útján járjon, s alázatos legyen. A győztes viszont, aki a végküzdelemben szerénységét hangsúlyozta, miután elnyerte a babért, a diadal sokkjából ocsúdva mérhetetlen önbizalomra tesz szert és maga mögött hagy minden méltányosságot és alázatot. Ez a demokráciában négy-, nyolc-, tizenkét évenként megismétlődik, jelezve, hogy az úgynevezett alázat és szolgálat csak eszköz egy folyton megújuló küzdelemben.
Itt jegyzem meg, hogy mindebben a haladó baloldal a mester, bár médiatámogatói valószínűleg több választási ciklust is kibírnak pöffeszkedve és felfuvalkodottan.
Hogy meddig tart még a nyomulásuk, én nem tudom…