Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a titoktartás képessége önmagában erény-e. Annyi biztos, hogy a locsi-fecsi emberek nem méltók bizalomra. Ha valaki valakivel bizalmasan (de kényszerítő szükség nélkül) közöl valamit, valójában megteszi az első lépést, hogy titka közszájra kerüljön.
Sokféle titok van. A legsúlyosabb az úgynevezett államtitok, amelynek napfényre jötte – úgy hírlik – az állam biztonságát veszélyezteti. A titok szerepet játszik az üzleti világban, az orvoslásban, a magánéletben, a bűnözésben, az ügyvédi magatartásban, nem kevésbé a titkosszolgálatok működésében, tulajdonképpen behálózza egész létünket. Úgymond nincs olyan ember, akinek ne volnának elhallgatnivalói. A titokvédelemmel szemben azonban mindig ott áll egy ellentétes, a titok megfejtésére, leleplezésére, megszerzésére irányuló szándék. Érdekes módon nincs nagyobb dicsőség a médiában, mint amikor valakinek sikerül egy mélységes mély titokról a leplet fellebbentenie. Egy kihallgatott intim beszélgetés (az indiántörténetekben is) aranyat ér, a „füles” – ahogy a hírvadász újdondászok nevezik a kiszivárogtatott bizalmas információt – a sajtó éltető eleme. A kémkedés – állítólag – a két legősibb mesterség egyike. Az úgynevezett demokráciákban a pártok igyekeznek egymástól bensőséges, lehetőleg terhelő híreket szerezni, s ha már megszerezték, nem rejtik véka alá. Ez, ha elvont értelemben is, hasonló a másik ősi mesterséghez, a prostitúcióhoz. Talán a nyájas olvasó emlékszik rá, például milyen szép kerek, titkos jegyzőkönyveket, tanulmányokat és egyebeket szoktak volt kilopni hajdan a bennfentes baloldali hírlapírók az MDF különféle rendezvényeiről. Állítólag nincs olyan titok, amely napfényre ne kerülne.
Ám a Példabeszédek könyvében ez áll: „Isteneknek a dolgok elrejtése a dicsőségük, a királyoké meg a fölfedésük.”
Az istenek dicsőségével most ne foglalkozzunk. Vegyük inkább alaposan szemügyre a királyokét. Természetesen helyesen járunk el, ha a királyok kifejezést behelyettesítjük a politikai elittel, legfőképpen a kormánnyal. Ne vesződjünk azzal, hogy a magyar törvények szerint az első közjogi méltóság az államfő, hiszen aligha hihetjük, hogy Mádl Ferencnek hasonló hatalma van, mint egy ókori királynak. A mi demokráciánkban a hatalom a miniszterelnök kezében összpontosul, és ebben támasza a kormány.
Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy pártunk-kormányunk óvakodik attól, amit a Példabeszédek könyve a „dolgok felfedésének” nevez. Vegyük például népszerű miniszterelnök urunk esetét, aki egy bizonyos szituációban – a Példabeszédek könyvének értelmezése szerint – már-már isteni színben tűnt fel előttünk, annyira híven oltalmazta titkát. Így szerzett dicsőséget. És ugyane eset kapcsán, hipp-hopp, oly titkok látszottak kipattanni az ellentétes oldalon, amelyek közvetve, ellenhatásként tovább gyarapították ezt a dicsőséget.
Ez természetesen azt is jelentheti, hogy miniszterelnökünk nem vágyik a királyok dicsőségére, a titkok felfedésére, mivel szerény és csöppet sem pörgő nyelvű ember. Benne bizonyos dolgok mélyen el vannak temetve. Egyszóval – ismét a királyi párhuzammal élve – kormányunk és feje nem szorgalmazza a dolgok felfedését, hacsak nem politikai ellenfeleiről van szó. Ott egészen más a helyzet. Ott pártunk-kormányunk azt is felfedi, ami nincs, illetve sose volt. Viszont végiggondolva számos esetet, azt kell hinnünk, hogy ez a baloldali politikai garnitúra képes kitűnően őrizni titkait a legeredetibb módon: a fecsegés és nyíltság látszatát kelti, miközben a lényeges dolgokról mélyen hallgat. Úgy tájékoztat, hogy nem mond semmit. S ebben hűséges partnerekre lel a titokvadász, haladó újságírókban. E kormány rovására egyetlen baloldali újdondász sem akar Pulitzer-díjat szerezni: nekik is „a dolgok elrejtése a dicsőségük”.
Így aztán azt kell hinnünk, hogy a fent idézett bölcsesség megfordult, és a feje tetejére állt.
Hogy jő-e egy Hegel (ha tudják, mire gondolok), aki fejéről a talpára állítja, én nem tudom…