Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a demokrácia alapvető feltételei, a szólásszabadság, a hatalom szüntelen kontrollja, a kritika és az egymást bíráló pártok nyilvános versengései mennyiben nyitnak utat a bölcsességnek. A Példabeszédek könyvében ugyanis ez áll: „Az igazak ajka azt tudja, ami kedves, a gonoszaké meg csak a fonákságot.” Ez, ha komolyan vennénk, azt jelentené, hogy korunkban az igazak és a gonoszok négyévenként helyet cserélnek, aki eddig dicsért, az most szidalmaz, a szidalmazók viszont – ajkuk igazzá válván – megbékélnek.
Mindezzel együtt úgy tűnik, hogy modern világunk jobban kedveli a fonákságot a kedvességnél, az acsarkodást a szelídségnél. Tehát amit az előbb mondtam az igaz és a gonosz szüntelen váltakozásáról, csak félig helytálló: ugyanis a politikai ellenlábasok (és csatlósaik) sohasem szűnnek meg fonákságot mondani egymásról, függetlenül attól, hogy ki van kormányon és ki ellenzékben.
A haladó baloldali média (amely képmutatásban messze veri a jobboldalit), ha az antagonista fél kerül kormányra, ajkával egyöntetűen azt zengi, hogy a sajtónak nincs egyéb igaz feladata, mint a hatalom bírálata. Midőn azonban változás következik be a hatalomban, miként minap, ez a felfogás gyökeresen átalakul. A bírálat és gyűlölet tárgya továbbra is a jobboldal marad, mint örökös potenciális veszély, a kormány pedig – mint a gonosz legyőzője és féken tartója – egyre kedvesebb színben tűnik fel. Így végső soron arra a következtetésre juthatunk, hogy korunk közbeszédjét a gonoszak ajka uralja. Másrészt viszont zavarba ejt bennünket, hogy a bírálat, a dolgok fonákjának következetes bemutatása, a demokrácia alapjoga és alapeleme az „igazajkúság” körébe tartozik. Feloldható-e ez az ellentmondás? Van-e külön birodalma a gonosznak és a jónak? Felfogható-e a különböző világnézetek harca a helyes és helytelen küzdelmének?
Minél több kérdést teszünk fel, annál nagyobb bajba kerülünk. Ugyanis ezek a problémák világméretűek, így milliókat és milliárdokat osztanak meg, még akkor is, ha a nemzetközi politikában és diplomáciában mindig hangsúlyozni szokták, hogy magát a népet, vallást nem tekintik rossznak vagy ellenségnek, csak a hatalmon lévőket és vazallusaikat. Van-e középút az igazság és a gonoszság, a kedvesség és a fonákság között?
Magyarországon bizonyos körökben, amelyeket nem köt erős érzelem és érdek egyik politikai oldalhoz sem, kialakult az a nézet, hogy a politikusok általában nem tisztességes emberek, mondhatni csalnak, lopnak, hazudnak, legjobb esetben az egyik kutya, a másik eb. Az így vélekedők soha sem érezhetnek biztonságot, jólétet, elégedettséget, így szívükből hiányzik minden kedvesség. Az állandó becsapottság hitében élnek. Vélekedésük és állapotuk valószínűleg függ személyes helyzetüktől és alkatuktól is, de kialakulásában döntő szerepet játszik a valóság: a politika és a média harcmodora és stílusa. Elvileg azt kellene hinnünk, hogy az elit önmagát sározza be, amikor mindkét fele azt hiszi, hogy a másik mocskolása politikai előnyökkel jár. Persze világos, hogy a tartózkodó úri modor vagy, ad abszurdum, a politikai ellenfél erényeinek elismerése nem a parlamentáris demokráciák sajátja. Még azokban az országokban sem, ahol állítólag az ellenlábasok a vita után (magánjelleggel) leülnek meginni egy pohár sört, míg a nyilvánosság előtt vígan pocskondiázzák és alázzák egymást. A politikus magától értetődően viselkedik úgy, mintha ő volna az igaz, ellenfele pedig a gonosz. Messzebbről rátekintve valószínűleg mindannyian tudnánk, hogy valahol középütt van az igazság.
Közelről nézvést azonban én magam is úgy érzem, hogy a mételyt a baloldal, főként a baloldali média hintette el. A gonoszság és a gyűlölet mókuskereke kétségkívül az Antall-kormány idején kezdett – ellenzékben – pörögni.
Hogy mikor jön el az az idő, amikor megáll, én nem tudom…