Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a Magyar Szocialista Párt női politikusai hol sajátították el a mozgalmi munka alapismereteit. Annyi a statisztikákból világosan kiderül, hogy a szocialisták körében nem uralkodik maszkulin-szexista magatartás, a hölgyek megfelelő számban és százalékban vesznek részt a pártpolitika formálásában és az ország irányításában, ott ülnek a parlament padsoraiban, továbbá különböző bársonyszékekben. Be kell látnunk, hogy ez még az MSZMP virágkorában sem volt ilyen szépen rendezett. Akkortájt a PB-ben leginkább öregfiúk rúgták a labdát; a végjátékban mint hölgy, Csehák Judit jutott a legmagasabbra. Olyan szép indító lökést kapott a Gáspár Sándor vezette szakszervezeti mozgalomban, hogy máig is ő a szocialisták első számú egészségügyi szakértője. (Itt kell közbevetnem, hogy reprezentatív külsejével erősen kirítt az élcsapatból, sőt az egész nemzetközi munkásmozgalomból.)
A mostani legendás trojka tagjai, Lamperth Mónika, Lendvai Ildikó, Szili Katalin már egy, a mélyszocializmus által éppen hogy csak érintett új nemzedék tagjai. Icurit-picurit érződik csak rajtuk, hogy annak idején helyt tudtak volna állni bármely elvtársi közösségben, akár az MNDSZ-ben (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) is. Ha azt a politikailag nem egészen korrekt megjegyzést teszem, hogy szinte odakívánkozik mindhármójuk ölébe a nőnapi virágcsokor, ezzel csak azt akarom jelezni, hogy habitusukban, öltözködésükben, sminkjükben, frizurájukban nem találok semmi kivetnivalót. Minden olyan, mint amilyennek lennie kell a piacgazdaság viszonyai között. Ilyen „polgári” külsővel valószínűleg egyiküket sem vették volna fel a lenini Komszomolba.
Mindebből kiderül, hogy a szocialisták nagy hívei a női egyenrangúságnak, mint haladó eszmének, bár elnökük és miniszterelnökük azért macsó a javából.
Kibököm végre, miért hoztam szóba mindezt.
Szégyenemre: én kicsit keverem ezt a három hölgyet. Nem tudom mindig, melyik mondta vagy cselekedte ezt vagy azt, melyikük replikázott jobban a Fidesz szónokaival, bár az az érzésem, hogy Lendvai Ildikó nyelvét vágták fel a legjobban.
Tehát valószínűleg Lendvai Ildikó mondta minap a tévében, hogy ők, mármint a szocialisták és kormányfőjük, mármint Medgyessy Péter azért nem tartanak „országértékelő beszédet”, mint az Orbán, mert hitük és meggyőződésük, hogy nem a politikusok értékelik az országot, hanem az ország a politikusokat.
Ez nagyon jól hangzik. A szocialista stíl-szabvány szerint rejlik benne a szociális érzékenységnek és a nép tiszteletének álcázott demagógia. Eme stíl legfőbb sajátsága a szavakon való lovaglás. Orbán Viktor ugyanis sohasem az országot, hanem az ország gazdasági és politikai helyzetét értékelte. Amikor Medgyessy is megpróbálkozott ugyanezzel, természetesen más címszó alatt tette, mint ahogy a jelenlegi kormány, ha átveszi elődje egyes elképzeléseit, azokat sürgősen, mintegy a legfontosabb teendőként, új címmel látja el. Ez az újracímkézés nem mond ellent annak a törekvésnek, hogy a jobboldal bizonyos vezérszavait (polgár, nemzeti közép) az MSZP próbálja elorozni, vagy legalábbis hozzájuk férkőzve felpuhítani. Ezt úgy kommunikálja a kormány: ami jó volt, azt továbbfejlesztjük. Eme kettős szándékkal alakították át a szocialisták a Széchenyi-tervet Európa-tervvé.
Lendvai Ildikó példáján felbuzdulva hadd kezdjek el most én kukacoskodni. Az Európa-terv azt jelenti netán, hogy a jövőben Medgyessy Péter szándékozik eldönteni, mi történjen Európával, mit csináljanak például a dánok? Saját képünkre és hasonlatosságunkra formáljuk az EU-t? Ezentúl mi szabjuk majd a feltételeket?
Hasonló bornírtságokon rágódott Lendvai Ildikó, amikor az „országértékelés” szóösszetételt kifogásolta. Ezzel természetesen nem bizonyított egyebet, mint amit már eddig is tudtunk: a szocialisták semmihez sem értenek jobban, mint a szavakkal való bűvészkedéshez. Ez az, amit Lendvai Ildikó magával hozott a múltból.
Vajh ezért érzem-e úgy, hogy a szocialisták örökkön-örökké egy rugóra járnak, én nem tudom…