Tegnap eltemettük Szódás Sanyit. Nem akarom dramatizálni a helyzetet, köd volt, csepergett az eső, nekem meg ömlött a könnyem. Nem csak az enyém…
Szerettük a vén pajtást, hitben, szeretetben, jóban, rosszban együtt voltunk az öreggel. Református szertartás szerint zajlott a végtisztelet (konok, kálomista volt a briganti), utolsó heteiben örökké Debrecent emlegette, meg ahonnan érkezett, Békést. Kiballagtunk a szomorú parcellába, én a kedvesem kezét fogtam, ő az enyémet; csak jó Sándor nem volt velünk, mindössze a lelke. Az viszont szorított, ölelt.
Barátokat szerezzetek, fiatalok! A szex-, a müzli- és a bevásárlócenter-mánia mulandó. A barát viszont itt marad melletted. Akiben csak a csábos mosolyt, a fényvesztő riszálást veszed észre, bóvli.
Boldogult Sándorról beszéltem – ez az utolsó újságcikk róla, már csak a márványtábla jön –, hogy megroggyantott az elmenetele, eret vágott bennem, szívet-lelket bénított. Az egésszel csak annyit szeretnék sugallni, hogy vigyázzunk egymásra. A jó emberekből kevés van, ráadásul ők mennek el mindig korábban. Fals a természet, torz a világ.
Hosszan beszélt a lelkész, bár éppen arról beszélt hosszan, hogy az élet rövid. Benne tucatnyi zsákutca. Míg hallgattam a búcsúztatót, arra gondoltam, az embernek el kell járnia temetőkbe. Érezni kell a lét végét, a távozás fájdalmát. Bizony ez is hozzánk tartozik. Élünk és meghalunk. De míg élünk, addig dolgozzuk fel a gondolatot: meghalunk.
Maradjon nyom utánunk, ez a lényeg. Szervusz, Sanyi!
A Péter kertész lesz
