Erkölcs és koalíció

A kommunistáknak és társutasaiknak általában nem volt szerencséjük az erényes élethez, csakúgy, mint Kis Marinak a jámbor élethez. Erőszak, hazugság, csalás és minden egyéb meg volt ugyanis engedve eme emberfajtának, mert az emberiség boldogításának nagy műve nem piskóta, nem nyárspolgári moralizálgatás eredménye. S gondolatukat általában tett követte, a nyárspolgár bármikor szörnyülködhetett. Még a legjobb formájukban is ez jellemezte e különös anyagból gyúrt hatalmi érdekszövetséget. Erkölcsös az volt, ami jó volt nekik, azaz ami jó volt a „munkásosztálynak”. A nagy közösségi szómágia persze a kezdetektől fogva hallatlan jó egyéni buli lett a hivatásos forradalmároknak, a kipusztított arisztokrácia, burzsoázia, kulákság, papság legjobb javai az övék lett, miközben közcéllal rendelkeztek a nemzet minden tagjával és vagyonával is. A személyes tulajdonok pillanatok alatt köztulajdonba, onnan pedig a jól megérdemelt egyéni forradalmi használatba kerülhettek.
Így nézett ki a daliás régmúltja azon férfiak és nők zömének, illetve elődeiknek, akik most – állítólag – makulátlanként állnak az ország élén. Lehet persze azt mondani: ugyan, kérem, ezen középkorú népek már (szakmai) teljesítményeik alapján kerültek jómódba. Naivaknak talán elég ez az érv. Csakhogy e kiváló garnitúrának erkölcsileg igen viharos közelmúltja is van. A spontán privatizációtól kezdve a rendelkezési vezetői jogok tulajdonná váltásának százféle módján át a szakértésekig s az állami vagyon hivatalos elkótyavetyéléséig. Az egykor a munkáról és egyenlőségről szónokoló elvtársak egy évtized alatt olyan vagyonokat halmoztak fel, amelyért százak és ezrek egész életének munkája is kevés. A „törvényesen, bár nem etikusan” végrehajtott harácsolás után – amelyben persze sok nem elvtárs honfitársunk is tobzódott – a magát továbbra is (önjelölt) elitnek tekintő posztkommunista/„liberális” népség pillanatnyi miniszterelnöke – a nála szokásos nyelvi szinten – erkölcsről meg feddhetetlenségről kezd hadoválni.
Meg erkölcsi kódexről. Mintha bizony neki többszörösen is összeférhetetlen funkcióban (D–209, Gresham-ügy, pécsi és paksi ügyek stb.) ilyenről beszélni szabad lenne. A magyar társadalom jobbik részének szemen köpése közben még arról is elmélkedik, hogy a volt kormányhoz képest ők hol állnának. Nos, kedves Medgyessy úr, önök nem állnak erkölcsileg sehol, ugyanis a primitív kis magánérdekükön túl ahhoz eszmények, eszmék és tisztes múlt tartoznának. Önöknek egyikből sincs sehol a raktáron. Ebben az sem segít, ha önöket a magyar szavazók megtévesztett tömegei politikailag legitimálták.
Nem, mert a mennyiség nem képviseli sem az igazságot, sem a(z erkölcsi) minőséget. Rosszul gondolják, ha azt hiszik, hogy egy választás az erkölcsről is szól. Ha önök jelenleg csupa altruista aszkéta csapatot állítanának ki, hitelességükhöz még úgy is évekig tartó böjtök és vezeklések volnának szükségesek. Ennek egy alternatívája van csupán: visszavonulni a koktélos magánéletbe, s csendesen emészteni a kis gömböcként elnyelt közvagyont. S akkor nem kellene érzékenykedni, kínos jelzőket és ítéleteket megfogalmazó szólásszabadságos állampolgárokat rendőrségileg üldözni. Nem kellene szégyenteljesen pedálozni a külpolitikában sem, s erőlködni nyelvileg, ami az idő múlásával sem megy jobban (hiába hozott a miniszterelnök úr új szeleket magában – lásd az Erdő Péter érsek úrról mondottakat!).
Szóval nem kellene itt egy olyan miniszterelnöknek az erkölcsökről fecsegni, akinek magán kellene elkezdeni a tisztogatást. Miért gondolják itt egyes politikusok azt, hogy a magyar közvélemény csupa félnótás, feledékeny kormánypárti szavazóból áll, akik most – állítólag – el vannak ájulva a miniszterelnök morális nagyságától? Mert hogy ismét – állítólag – megvédte kormánya becsületét. S eme nem létező piedesztálról még fenyegetőzni is kedve támadt e viszonylag rövid idő alatt meggazdagodott, egykori szigorúan titkos tisztnek, aki egyre inkább államférfinak gondolja magát. Pedig ez a kategória ott biztosan lehetetlen, ahol nem jogállami múlt adta a dobbantót olyanoknak, akik tisztes polgári viszonyok között még a bankoknál is csak hátul működhettek volna. Szólni kellene értelmesebb tanácsadóinak, hogy az etikaoktatást nem posztkommunista üzletembereknek találták ki. Ahogyan szólni kellene azért is, hogy világos legyen: Washington ugyan egyre inkább Moszkvaként viselkedik, de az oly sokat emlegetett Európában még nem mindenki az egykori testvérpártok engedelmességi versenyének KGST-s mamelukja. S el kellene azt is dönteni, hogy a magyar kormány háború- vagy békepárti – persze itt a régi jó elvtársakat kisegíti a békeharc dialektikus logikája, amellyel ők mindig a béketáborban harcolnak, igyekezve a legerősebbhez dörgölődzni. De az új (pót)komisszár, Lantos úr is segít, vezetést követelve, demokratáskodva. Így talán nem veszett kárba minden moszkvai tapasztalat.
Nagy tehát az erkölcsi fényesség a kormányzatnál, s mennyivel nagyobb lenne, ha mindenki erkölcsi lapátra kerülne, aki közülük haladó erőként eljutott az elvi nincstelenségtől a gyakorlati burzsoá létig. Félreértés ne essék, nem a gazdagsággal van baj, hanem az olyan gazdagokkal, akik úgy moralizálnak, hogy fehér kesztyűjükön állandóan átüt koszos körmük, s a jólszabottság mögött állandóan felsejlik az egykori elnyomó apparátusok árnyéka. Erkölcsről beszélni ilyen körülmények között felesleges, a hívek nem is várják el, a többiek pedig undorodnak. A vastag arcbőr igen előnyös tulajdonság, de ilyen igénybevétel mellett még az sem tart soká.
Persze Kiss Elemér nem bűnei miatt lett a tisztesség bizonyítéka, hatalmi harcban fűrészeltek alá olyanok, akik egyébként ugyanolyanok, mint ő. Vagyis talpig becsületes, de „az ellenség áskálódó keze betette a lábát”. S még más becsületes emberekre is sarat dobálnak, de a miniszterelnök – első személyben – megvédi őket, ahogyan – ismét csak első személyben – betartotta az ígéreteit (gázügyben, tankönyveknél, önkormányzatoknál stb.). Sokat ér egy olyan ember szava, aki tiszt volt, főleg ha titkos, és ha a KGB elleni idegtépő harcban edződött, oldalán a NATO-ról és EU-ról álmodozó egykori ifjúsági funkcionárius Kováccsal, aki verbálisan akárhányszor újraszövi a történelmet. Elvégre azt végleg eltörölték – és minden lettek.
Most még erkölcsi norma is meg makulátlanság, ilyen múltak után, mint e népségnek van! Elképesztő, hogy nem tudnak legalább akkor csendben maradni, amikor kibukik valós szerző énjük. Akkor is kukorékolnak, amikor a szokásos zavaros sötét umbuldák folynak, s erkölcsi virradatra kormányzatilag csak akkor számíthatnánk, ha visszavonulnának a szerzett vagyon kellemes emésztésébe. Kedves elvtársak, higgyék el: van, amit (már) nem tudnak megszerezni, függetlenül attól, hogy milyenek a népszerűségi mutatóik. Kádár is csak a buták, a tisztességtelenek és a diktatúra viszonyai között lehetett a nép édesapja.