Kevés gyerek, sok temetés

A KSH Népességtudományi Intézetének demográfusa, Pongrátz Tiborné biztos abban, hogy nem lehet megállítani a népesség csökkenését, hiszen ahhoz legalább 2,3-es átlagos gyermekszámra volna szükség. Hogy mi okozza a termékenységi mélypontot, arra a szakemberek is keresik a választ. Újabb kérdőjelek elé állítja őket az, hogy az 1974 és 1979 között született nagy létszámú nemzedék vajon miért nem vállal gyermeket, pedig a népességtudósok erre számítottak? A lehetséges válaszok között említik a kitolódott tanulási időt, a házasságok csökkenő számát, az egzisztenciális nehézségeket. Mivel a gyermekvállalás személyes ügy, nehéz az okokat általánosítani. Az viszont tény, hogy ha a mai szülőképes nemzedéknek kevés gyermeke születik, később – már csak biológiai okok miatt is – a most meg nem születő gyermeket nem lesz képes világra hozni. Sokan azt mondják, speciális magyar jelenségről van szó. Tény, hogy a környező országok népszámlálási adataiból az derült ki, hogy tragikus mértékben felgyorsult a határon túlra került magyarság fogyása. Ez nem csak a kivándorlás és az asszimiláció miatt van így, tudniillik a magyar populációnak – függetlenül attól, hogy melyik ország polgára lett – pontosan olyan lesújtó a demográfiai helyzete, mint az anyaországi magyaroké. Kevés gyermek, sok temetés. Bár a románok és a szlovákok termékenysége is csökken, még mindig több utódot vállalnak, mint a magyarok, tehát folyamatosan növelik a számbeli előnyüket.
Arra a kérdésre, vajon anyagi kérdés-e a gyermekvállalás, Pongrátz Tiborné azt felelte, hogy részben igen, bár ebben a kérdésben is tetten érhető a társadalom értékrendjének változása. Először is megváltoztak a házasodási szokások, a mai nőknek csaknem egynegyede hajadonként ünnepli a harmincadik születésnapját. A magyar társadalom a közvélekedés szerint gyermekszerető, a kilencvenes évekig gyakorlatilag alig volt Magyarországon olyan nő, aki tudatosan akarta volna gyermektelenül leélni az életét, az akkori 7-9 százalékos gyermektelenségi arány – tekintve, hogy nem csak házas nőkről volt szó – már-már a biológiai meddőség határát súrolta. Mára a 25 éves nők 60 százalékának nincsen még gyermeke, és egyharmaduknak harmincéves korára sem lesz. Teljesen új jelenség viszont a 26 éven aluli fiatal lányok körében kimutatott 10 százalékos tudatos gyermektelenség.
Pongrátz Tiborné úgy látja, hogy az elmúlt időszak családbarát politikája sem tett meg mindent a gyermekszám emeléséért, hiszen személy szerint ő, a Nőképviseleti Tanács elnökeként azt sem volt képes elérni, hogy a gyesről, gyedről visszatérő anyák felmondási ideje harminc napról kilencvenre emelkedjen. Ennek azért volna nagy jelentősége, mert közülük nagyon sokan azzal szembesülnek, hogy nem veszik vissza őket a munkahelyükre, akár gazdasági okból, akár amiatt a szemlélet miatt, amelyik a kisgyermekes anyákat nem tartja megbízható munkaerőnek, még akkor sem, ha tudnak nagymamát beállítani maguk helyett arra az esetre, ha a gyerek megbetegedne.
A gyermekszám visszaesése nemcsak a többségi társadalom esetében érhető tetten, hanem a hazai cigányság körében is. Ebben a kulturális tényezőknek, illetve az életmódváltásnak is szerepe van. Bár a kutatóknak meglehetősen hiányos képe van a roma társadalomról – több okból is nehéz eldönteni, hogy ki tartozik ide és ki nem –, egyes vizsgálatok mégis azt mutatják, hogy a mai szülőképes roma asszonyok átlagos gyermekszáma nem éri el a hármat, pedig az anyáik még ötnél többször szültek. A demográfus asszony abban lát eltérést a két csoport között, hogy a cigányság esetében sokkal kevésbé tolódik ki az első gyermek vállalásának ideje, mint a többség esetében. Elmesélte, hogy még a nyolcvanas években csináltak egy vizsgálatot, amelyben azoknak az anyáknak a motivációira voltak kíváncsiak, akik 18 éves koruk előtt hozták világra első gyermeküket. A kutatók azt gondolták, megesett lányokkal találkoznak majd, olyanokkal, akik valamilyen okból lemaradtak az abortuszról. Ehelyett azt látták, hogy az élettársi kapcsolatban élő mamák 70 százaléka cigány származású, akik a családjuk legnagyobb örömére szülték a gyermekeiket. Nyilvánvaló, hogy ameddig a legszegényebb családok a gyermekek után járó juttatásokból képesek fenntartani magukat, addig lesznek „stratégiai gyerekek”, akik szegénységi csapdába hajszolják a szüleiket, hiszen egy gyermek felnevelése lényegesen többe kerül, mint amennyi támogatást az állam nyújtani tud.
A demográfus asszony azt mondja, egy elhibázott családpolitikai döntés – ilyen volt annak idején a gyed és a gyes megszüntetése – pillanatok alatt felgyorsíthatja a hosszú évek keserves munkájával lelassított demográfiai romlást, pusztán azzal, hogy a családok elvesztik a biztonságérzetüket, és olyan értékrenddel szembesülnek, amelyben nem fontos a gyermek.
Egy nemrég készült vizsgálat szerint a fiatal nők hatvan százaléka, ha tehetné, otthon maradna, és csak a családjával foglalkozna. Ismét kialakult Magyarországon egy jól kereső réteg, amely megengedheti magának, hogy csak a férj jövedelmére támaszkodjon. Pongrátz Tiborné ezt azért tartja veszélyesnek, mert ha felbomlik a család, az anya nem tud visszailleszkedni a munka világába. Az unióban azért sokkal magasabb a nők foglalkoztatottsága, mert sokkal több a részmunkaidős állás, amit kisgyerekek mellett is képesek ellátni az asszonyok.
Ami az unió demográfiai helyzetét illeti, mondja a demográfus asszony, elég vegyes a kép. A franciák viszonylag kedvező, 1,7-1,8-as átlagos gyermekszámmal dicsekedhetnek, és ez annak köszönhető, hogy De Gaulle annak idején kiadta a jelszót: a francia nemzet nem fogyhat el. Ennek szellemében a terhesgondozástól kezdődően minden anyagi és erkölcsi segítséget megkapnak a szülők ahhoz, hogy minél több utódot nemzzenek. A dél-európai katolikus országokban viszont már-már katasztrofálisan visszaesett a születések száma, vannak olyan területek Észak-Olaszországban, ahol az átlagos gyermekszám egy körül van. A hozzáértők szerint ezekben az országokban megnőtt a nők iskolázottsága, tömegesen munkába álltak, ami a mostani nagymamák számára még elképzelhetetlen volt. Ebből következik a másik ok, nevezetesen, hogy a dél-európai országokban gyakorlatilag nem létezik családpolitika, és a kisgyermekeket ellátó rendszer sem alakult ki. Annak sincs hagyománya, hogy a férfiak segítsenek a házimunkában vagy legalább a gyerekek ellátásában. Sok nő számára az az egyetlen lehetőség arra, hogy dolgozhasson, ha nem szül gyereket, vagy megmarad az egykénél. Mégis az, hogy végre kiszabadulhattak a ház falai közül, akkora eufóriával töltötte el a mediterrán nőket, hogy nemegyszer előfordul, hogy egy szem gyermekükre az édesanyjuk vigyáz, miközben ők Amerikában bébiszitterkednek. A családi élethez való konzervatív olasz hozzáállás csupán abban a kérdésben tartja magát, hogy az új nemzedék döntő többsége házasságon belül születik, szemben az uniós átlaggal, ahol ez már alulmaradt az élettársi kapcsolatokból származó gyermekek számával szemben.
A demográfus asszony szerint Magyarországnak volna mit tanulnia a skandináv országoktól családpolitika terén. Ami a családi munkamegosztást illeti, valahol félúton helyezkedünk el a kontinens déli és északi fele között. A hazai időmérlegek azt mutatják, hogy a magyar férfiak a házimunkában nem nagyon segítenek, inkább a gyerekeikkel törődnek, bár így is lényegesen kevesebbet, mint az anyák. A magyar társadalom a nemzetközi összehasonlítások szerint is kiugróan gyermekpárti, a legtöbb magyar azt mondja, csak gyermekekkel család a család, ha tehetné, a legtöbb asszony szülne legalább három gyereket. Pongrátz Tiborné azt mondja, nagyon veszélyes, ha az értékrend és a gyakorlat tartósan eltér egymástól. Az emberek nem szeretnek feszültségben élni, könnyen megeshet, hogy az ideális életformáról vallott nézeteiket hozzáigazítják a napi tapasztalataikhoz. Értékrendet elveszteni nagyon könnyű, de visszaépíteni embert próbáló feladat.