Miben hibázott Dávid Ibolya?

Nem bűn az amit tett az MDF 2003. március 10-én, hétfőn az Országgyűlés ülésén. Több annál. Hiba. Olyan hiba, amelyik aligha fogja elősegíteni a két ellenzéki párt további zavartalan együttműködését. Egy olyan baklövés, amelynek következményei akár Dávid Ibolya pártelnöki karrierjét is veszélybe sodorhatják.
Az MDF vezetői ma még abban a hitben ringatják magukat, hogy ők az MTV kuratóriumi elnökségének urai. A feltűnően előzékeny Szili Katalin kérését teljesítve négy főt jelöltek az elnökségbe, és így szerepet vállaltak a Fidesz kiszorításában. Annak ellenére jelölték a többek szerint törvénytelen eljárás során a plusz két tagot, hogy a párt frakciójának egy része is tiltakozott az eljárás ellen, és nem volt egyetlen olyan MDF-es aspiráns sem, akit a párt frakciójának valamennyi tagja megszavazott volna.
Az MDF vezetői balgák és naivak. Hibát hibára halmoznak. Talán nem ártana egy kicsit gondolkodniuk. Ha képesek lennének egy kis önvizsgálatra és töprengésre, akkor rájönnének, hogy az MSZP becsapta őket. Az ugye közismert, hogy az MDF jelenleg négy-null arányban vezet a Fidesszel szemben a kurátorok számát tekintve. Ez csak a dolog egyik – bár eléggé visszataszító – része. A másik oldalon ott van az a tény is, hogy a magyar demokraták az MSZP-vel szemben is jobban állnak, négy-kettő arányban. Vajon mi késztette a legnagyobb kormányzó pártot arra, hogy belemenjen ebbe a számára megalázó helyzetbe, miközben ugyanez a párt heteken át háborgott azért, mert Medgyessy Péter végül is belement abba, hogy az MSZP-s Ladvánszky György helyett a párton kívüli Hajdu István legyen az ORTT elnöke? Talán csak a Timur és csapata című örökbecsű mű rajongói hiszik azt el, hogy a szocialisták azért voltak hajlandók négy MDF-es jelöltet beszavazni a kuratóriumba, mert meghatódtak a fórum higgadt és mérsékelt európaiságától. Vagy azért, mert az MSZP szeretne végre egy kiegyensúlyozott és tárgyilagos közszolgálati televíziót, és ehhez feltétlenül szükséges egy teljes létszámú kuratórium. Aligha ezek az okok. Ha valaki végiggondolja az elmúlt évek eseményeit, akkor a válasz egyszerű. A kuratórium elnökségének – a most hatályos médiatörvény több más elemével együtt – semmi értelme. Az 1996 óta létező törvény már régóta romokban hever, a közszolgálati televíziónak sokmilliárdos adóssága van, és a mindenkori tévéelnöknek – ha sikerül egyáltalán megválasztani – gyakorlatilag nincs mozgástere, mert a pénzügyi kiszolgáltatottság miatt a központi költségvetés irányából bármikor szinte korlátlanul lehet rá nyomást gyakorolni. Amíg a törvény nem változik, lényegében teljesen mindegy, milyen testületek tüsténkednek az egykor szebb napokat látott köztelevízió körül. Az sem számít, ki az elnök. Az MDF vezetői tévednek, ha azt hiszik, nekik bármilyen esélyük lehet a helyzet javítására. Csak dekorációnak kellenek, ahhoz, hogy a diadalmas Kovács László elmondhassa az unottan ásítozó brüsszeli bürokratáknak, hogy a Medgyessy-kormánynak köszönhetően újra teljes a kuratórium elnöksége. Az sincs kizárva, hogy az MSZP és az SZDSZ talál majd egy olyan jelöltet a tévéelnöki székbe, aki megkapja a kuratóriumban a kétharmados többséget. Igen, lehetséges. A Centrum pártban vagy az MDNP-ben bármikor találhat majd olyan médiatapasztalatokkal is rendelkező, pénzügyekben járatos szakembert az MSZP, akit az MDF kurátorai kénytelenek lennének megszavazni. Kénytelenek, mert hogy is nézne ki, ha egy régebbi párttársukat, vagy valamelyik korábbi békejobbost most nem fogadnának el. Ugye nem gondolta végig az MDF ezt a lehetőséget? És azt sem, hogy még akkor sem jelentene semmit az elnök személye, ha egyenesen az ő holdudvarukból választanák ki, mert a Pénzügyminisztérium vagy a parlamenti többség bármikor percek alatt padlóra küldhetné a legeslegjobb reformtervezetet is.
A Fidesz most háborog. Joggal. Az MDF mosolyog és magyarázkodik. A saját szemszögéből szintén jogosan. Dávid Ibolya sokadik huszárvágását könyvelheti el. Az önkormányzati választásokon a nyolc megyére méretezett önálló indulás, a sorozatos együttszavazások a kormányoldallal, a párt belső fórumaival nem egyeztetett döntés, amely szerint jövő nyáron önállóan méretik meg magukat az európai parlamenti választáson, és mindennek betetőzéseként a „médiabéke” helyreállítása. Látszólag látványos sikerek, és egy olyan út kezdetei, amelyek létrehozhatnak egy vegytiszta és nagyon, de nagyon mérsékelt konzervatív pártot. Köztudott, nincs olyan kormánypárti politikai elemző, aki ne ezzel zárná a dicsérő sorait. A magyar történelemben még soha egyetlen jobboldali politikus sem kapott annyi elismerő szót a liberális-szocialista sajtótól, mint az elnök asszony. Dávid Ibolya mosolya és kedvessége szinte beragyogja a tévéképernyőket. A sikerei csúcsán van.
És közben senki nem kérdezi meg tőle: miképpen lehetséges az, hogy amikor 1999 januárjában a párt elnökévé választották, akkor az MDF a biztos szavazóknál kétszázalékos népszerűségi mutatón állt (Forrás: Szonda Ipsos), és amikor 2003 márciusában újra elnök lett, megint csak két százalékon tengődik az egykori nyugodt erő. Mi a magyarázata annak, hogy egy kétszázalékos párt elnöke az Országgyűlés alelnöki székében ülhet? Kiknek köszönheti ezt? És hogyan hálálta meg? De kérdezzünk tőle még egyet. Miért a Fidesz vezetése halmoz hibát hibára? A biztos szavazók körében a köztelevízióra jelenleg nulla befolyással bíró Fidesz tavaly novemberben, az önkormányzati választások sokkja után harmincöt százalékos szinten állt (Forrás: megint az – elfogulatlan – Szonda Ipsos), míg ugyanekkor az MDF egy százalékot tudott felmutatni. A legutóbbi januári felmérés szerint a Fidesz támogatottsága harmincnyolc százalék, az MDF-é kettő. Nem kell matematikusnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: a legnagyobb ellenzéki pártnak még a két hónap alatt összeszedett növekménye is nagyobb, mint az európaiság fényében tündöklő MDF teljes szavazótábora. A statisztikusok számítása szerint az európai parlamenti választásokon egyetlen hely megszerzéséhez is több mint négy százalék kell. Azaz jelenleg az MDF-nek nulla hely dukálna, az alighanem „magányra” ítéltetett Fidesznek pedig minimum kilenc. Mint ismeretes, a legnagyobb ellenzéki pártnak jelenleg még elnöke sincs, és a mostani formájában már nem sokáig fog működni. Az állás így is kilenc-null a javára! Menjünk tovább. Miből gondolja Dávid Ibolya, hogy csakis az általa elképzelt mérsékelt-jobbközép-konszenzuskereső politizálás az üdvözítő? Emlékszik-e arra, hogy a hasonló elveket valló MDNP az 1998-as választásokon még másfél százalékot sem kapott? Vagy tudja-e a magyarázatát, hogy a Békejobb romjain létrehozott Centrum párt a tavalyi parlamenti választások 3,9 százalékos sikere után milyen okokból süllyedt le 0,67 százalékra az önkormányzati választásokon? Nem arról van itt szó, hogy a nagyon is okos választók így honorálták a polgári koalíciót hátba támadó Centrum „európaiságát”? És lehetséges-e az, hogy a Kupa Mihály vezette párt nehézbúvárokat megszégyenítő mutatványa egyértelmű figyelmeztetés a mostanában hasonlóan gondolkodó MDF számára?
A rendszerváltás óta mindegyik választás azt bizonyította, hogy csak azok az ellenzéki pártok érdemlik ki a választópolgárok széles rétegeinek a támogatását, amelyek kemény, következetes és kiszámítható politikát folytatnak. A polgárok éppúgy nem honorálják a szélsőséges kirohanásokat, mint ahogy megvetéssel kezelik az elvtelen paktumkötőket, a meghunyászkodókat és a kétkulacsos politizálást folytatókat is. Az ellenzéki oldal vezetőitől nem a kormánypárti sajtó publicistáinak dicsérő szavait várják, hanem azt, hogy tegye pokollá a miniszterelnök életét, szorítsa sarokba a kormány tagjait, és mindezt úgy, hogy közben egy komoly és hiteles szakértőkkel kidolgozott programot is fel tudjon mutatni. Ha az MDF ellenzéki párt kíván maradni, és Dávid Ibolya a 2006-os választások után újra igazságügy-miniszter akar lenni egy polgári kormányban, akkor nagyon szépen kérjük, mi jobboldaliak, szívlelje meg ezt a néhány gondolatot. Amíg nem késő.