Nehéz Magyarországon a baloldali politológusok és publicisták kedvére tenni. Folyamatosan azt hangsúlyozzák, hogy a magyar történeti és politikai fejlődés sok szempontból eltért a nyugati mintától, ezt nevezik ők általában elmaradottságnak. Ugyanakkor vadul követelik, hogy a magyarországi jobbközép erők „elmaradottságuk ellenére” változtatás nélkül, naprakészen kövessék a valóságban nem létező európai modellt.
Az 1945. május 25-én a nyugati megszállási övezetekben megalakuló Kereszténydemokrata Unió programja még magán viselte a háborús sokk és pusztítás nyomait, ezért híres aaleni programjuk még igen sok baloldali elemet tartalmazott (például a bankok, bányák köztulajdonba vételét). A keleti zónában megalakuló CDU első programtervezete sokkal kiegyensúlyozottabb volt, hiszen világos utasítást kaptak Moszkvából: óvatosan politizáljanak, még a látszatát is kerüljék, hogy kommunista érdekeket szolgálnak. Így alakult ki az a – még évtizedekkel később is ható – politikai vád, miszerint a balról induló CDU valójában soha sem vált jobboldali párttá. További problémát jelentett, hogy 1945 után az adott megszálló hatalom engedélye kellett politikai formációk megalapításához, ezért a szövetségi köztársaság pártjait sokan máig licencpártoknak nevezik gúnyosan.
A német jobboldal megosztottsága az első, 1949 augusztusában megtartott szövetségi gyűlési választásokon – akárcsak Magyarországon 1990-ben – még nyomasztó volt, hiszen akkor még tizenegy párt képviseltette magát a Bundestagban. A 402 fős parlamentben a legnagyobb jobbközép erővé a 139 mandátumú Kereszténydemokrata Unió, a CDU/CSU vált, amely először lépett túl a német politikát addig meghatározó protestáns–katolikus ellentéten. E lépés akkori súlyát jól jelzi, hogy a mélyen katolikus Adenauerrel szemben akkor az SPD egyik kedvenc vádja volt, hogy vallási okokból nem törekszik a német egységre. Azaz katolikus mivolta okán nem kívánja a 92 százalékban protestáns Közép-Németországgal való egyesülést. A CDU, tekintettel Bajorország történeti különállására, a tartományban a jobbközép értékek megjelenítését testvérpártjára, a Keresztényszociális Unióra (CSU) bízza. 1990-ben a CSU megkísérelt – Német Szociális Unió (DSU) néven – az új tartományok, Szászország és Türingia irányába terjeszkedni, ezt a törekvést azonban nem koronázta siker. A Bajorországban negyven esztendeje kormányzó CSU egyik fontos feladata – Franz-Josef Strauss örökségeként –, hogy „vigyázzon” a CDU-ra, ha az túlzottan a korszellem hatása alá kerülne, és túlontúl kompromisszumkész lenne a baloldallal szemben. S itt merül fel a magyar MDF egyik problémája, hiszen egy jobbközép néppárti Fidesz mellett attól némileg konzervatívabb pártnak lenne a hazai politikai palettán létjogosultsága. Azonban Magyarországon a kisebb jobboldali pártok szinte csak a Fidesz és Orbán Viktor kritikája esetén kapnak megszólalási lehetőséget a többségi baloldali médiában. Ilyen körülmények között magukat a már csak az MSZP politikai nyúlványa, a Centrum párt által megszállt mitikus politikai senki földjére, a kiüresedett „középre” vezérelhetik. Szintén Franz-Josef Strausstól származik a CSU egyik sikerreceptje is, amelyet úgy fogalmazott meg: a keresztényszocialistáktól jobbra alkotmányos párt nem helyezkedhet el a politikai palettán. Ezt szintén érdemes az utóbbi hónapok történései, az MDF „középre húzódása” után a Fidesznek megfontolnia, annál inkább is, hiszen a MIÉP mélyrepülése sokakat kiábrándított Csurka István pártjából.
A szövetségi köztársaság első kancellárjának, Konrad Adenauernek a megválasztását, a kormánykoalíciót alkotó CDU/CSU, a Szabad Demokraták (FDP), a Német Párt (DP) voksai mellett a Bajorország Pártnak, valamint a Dél-schleswigi Választók Szövetségének a képviselői is támogatták. Az 1953-as szövetségi választásokon már csak hét párt lépte át az ötszázalékos küszöböt. A Német Kommunista Párt szavazóit az SPD szippantotta fel, a Bajorország Párt választóit a CSU integrálta, míg a Német Birodalmi Párt támogatóinak többsége az FDP-ben találta meg politikai képviseletét. Az 1957-es szövetségi gyűlési választáson – ahol a magyar 1956 brutális szovjet leverése is abszolút többséghez segítette a CDU/CSU-t – már csak öt párt jutott képviselethez. A német politikai katolicizmus pártjának támogatóit, az 1870-ben alapított Centrumot a CDU/CSU integrálta. Miként Magyarországon, az NSZK-ban is történtek kísérletek a jobboldalon egyes történelmi pártok újjáalapítására. Azonban hamar kiderült – pedig 1933–1945 között csak tizenkét esztendeig kellett szüneteltetni működésüket –, hogy ezek a pártok múltbeli érdemeik ellenére már képtelenek a jobboldali szavazók tömegeinek mozgósítására. A CDU/CSU-ban találtak politikai megjelenítésre a keleti területekről elkergetett azon tizenkétmillió német érdekei, akiknek a képviseletét addig a Szülőföldjükről Elűzöttek és Jogfosztottak Szövetsége látta el.
Az 1961-es választásokra alakult ki a szövetségi köztársaságban a három nagy pártból – a CDU/CSU-ból, az SPD-ből és az FDP-ből – álló politikai struktúra, amelyhez 1983-ban az 1968-as baloldali radikalizmus örökösének tekinthető Zöldek csapódtak. A német egységet követően 1990 és 2002 között képviseletet nyert a Bundestagban a Német Szocialista Egységpárt utóda, a PDS is. Bár folyamatosan történtek pártalapítási és újraélesztési kísérletek a jobboldalon, azonban a CDU/CSU egysége a szövetségi köztársaság gazdasági sikereinek és politikai stabilitásának egyik záloga. Hiszen az idén 54 esztendős állam történetében 38 esztendeig voltak az uniópártok kormányon. A CDU elnökeként lett kancellár az NSZK két meghatározó politikusa, az újjáépítés és a német gazdasági csoda idején, 1949 és 1963 között kormányzó Konrad Adenauer, valamint az egységet helyreállító Helmut Kohl.
Azért is érdemes a Fidesz néppárttá alakulása kapcsán az NSZK példáját felidézni, mert a kereszténydemokratáknak 1945 után is tizenhat esztendőbe került, mire teljesen lefedték a jobbközép politikai spektrumot. Annak ellenére másfél évtizedig tartott a tömegpárttá alakulás, hogy a CDU/CSU összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetből indult, mint a Fidesz. Hiszen az NSZK-ban nem lévén államosítások, a német tőke jelentős anyagi támogatásban részesítette a konzervatív erőket, így azok kialakíthatták háttérszervezeteiket, alapítványaikat, sajtójukat. S ma már azt is tudjuk, hogy az Egyesült Államok számtalan csatornán keresztül akkor még azokat az erőket támogatta, amelyek ideológiai és politikai küzdelmet folytattak a Szovjetunióval és politikai csatlósaikkal. A nyugatnémet közvélemény többségének, főként azon millióknak, akik fogolyként megjárták a Gulágot, vagy akik 1945 és 1961 között szöktek át a szovjet megszállási övezetből, még valós fenyegetés volt a létező szocializmus.
Annak okairól, hogy a jobbközép néppárt megalakítása Magyarországon miért csak 1990-ben kezdődhetett, nem szólok, miután tudom, nálunk nem illik kommunistázni.
Zaharova erkölcstelennek nevezte Zelenszkij lépését
