Partra vetett tiszai halászok

Csendesen hömpölyög a Tisza. Nagy néha bukkan fel egy ladik. A halászok lelke továbbra is háborog. Három évvel a folyó ciánszennyeződése után még mindig a veszteségeikkel foglalkoznak. Néhányan közülük meghaltak, többeknek az egészsége ment tönkre a kilátástalan jövőjük miatt. Egy kis noteszből olvassa fel azok nevét Mészáros Balázs, a Tápéi Tisza Halászati Szövetkezet elnöke, akikre már nem számíthat. A terjedelmes veszteséglistáért a megváltozott életkörülményeket okolja.
Algyőn lakik a negyvennégy éves férfi, aki nem abból a fajtából való, akik könnyen feladják. Már a dédnagyapja is halász volt. Tavalyelőtt kis híján búcsút mondott az ősi szakmának. Elszegődött sírásónak, hogy családját el tudja tartani. Tápéról üzentek, a halászok megválasztották elnöküknek, mert a szövetkezet régi vezetése a krízishelyzet miatt lemondott. Megszavaztak neki húszezer forintos havi fizetést, amit a mai napig nem vesz fel, mert nincs miből kiutalni. Pontosabban az a helyzet, hogy a szerény bevételből el kell tartaniuk azt a néhány adminisztratív dolgozót, akik a papírmunkát intézik. A Tiszából egyelőre nincs haszon. Ezért Mészáros Balázs nekivágott a világnak, megpróbált a halászoknak segítséget hozni.
– Egy hónap alatt hatvanezer kilométert utaztam úgy, hogy két forintnál több nem volt a zsebemben. Ausztrál tévéállomások és környezetvédők fizették a repülőjegyemet, állták a kinttartózkodás költségeit – mondja élénken gesztikulálva a szövetkezeti elnök, majd hozzáteszi – Sydneyben és Perth-ben jártam, és szomorúan tapasztaltam, hogy az ausztrál közvéleményt nem tájékoztatták megfelelően a ciánkatasztrófát előidéző tényezőkről.
– Pótolta a mulasztást?
– Amennyire lehetett. A kinti tévések filmet készítettek, amit áprilisban mutatnak be. Sydneyben fogadott az ausztrál zöld párt két parlamenti képviselője, Chaplin Rob és John Evens. Az ausztrál országgyűlés olyan állásfoglalást hozott, hogy aki a jövőben bányát nyit, annak nagy összegű kauciót kell letennie. Egy esetleges katasztrófa után ebből fizetnék a kártérítést.
– Kapnak a magyar halászok ebből a keretből pénzt?
– Nem, mert ez csak a jövőre vonatkozik. De felkerestem a romániai aranybánya ausztráliai főrészvényesének, az Esmeralda cég – időközben Transel Goldra változtatták a nevüket – elnökét, Peter Gansberget. Az elnök úr megértést és együttérzést tanúsított, hitetlenkedve hallgatta, ahogy nyomorúságunkat lefestettem. Tudomásomra hozta, ahogy talpra állnak, hathatós támogatást nyújtanak, de egy éven belül nem tudnak segíteni.
Mészáros Balázs amikor hazaérkezett, végigjárta a Tisza magyarországi szakaszát, felkeresett számos halászcsaládot, és felmérte anyagi helyzetüket. Pontos jelentésével még ebben az évben vissza akar térni Perth-be, az aranybányát működtető cég székhelyére. Határozottan állítja az algyői halász, hogy három évvel a ciánkatasztrófa után alig van hal a Tiszában, és az anyagi, erkölcsi kár továbbra is felbecsülhetetlen.
A Tiszával együtt emlegetik a Marost. A Maros szennyezettsége mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Apátfalván él a hivatásos halász, Fejes Ferenc, aki elmagyarázza, a cián nemcsak a Tiszát mérgezte, de a Maros halállományát is kipusztította.
– A Maros vízállása sokszor alacsony, ezért a halak nem szeretik, és a Tiszában szaporodnak. Újabban a Maros már anynyira szennyezett, hogy ezért sem érdemes a haltelepítéssel foglalkozni.
Így aztán Fejes Ferenc főleg napszámból él, gyökeret, hagymát szed kétszáz forintos órabérért. Házának udvarán nagy kupacban saját készítésű hálók, de csak nagyon ritkán látnak vizet. A hal eladásából havi tíz-húszezer forintnál több nem jön össze.
Egy másik ősi halászcsalád sarja, Szegvári József, Tápén rossz hírrel fogad. Annyira lelkére vette a halpusztulást, hogy belebetegedett. Egészsége károsodásáról nem nyilatkozik, és azt sem tudom meg, hogy gyermekeit miből neveli. Talán a csodában bízik, úgy, mint csongrádi társa, Gyovai István, aki lemondóan legyint, amikor munkájáról faggatom.
– Tíz évig nem lesz annyi hal a Tiszában, mint volt 2000 előtt. Ötvenhárom évesen sehol nem tudok elhelyezkedni. Feleségem rokkantnyugdíjas, havi harmincötezer forint járadékot kap, az a biztos jövedelmünk. Néha sikerül angolnát fogni, annak árából fejelem meg a családi költségvetést.
Az állam haltelepítésre kötelezi a halászokat, aminek nagy nehezen teremtik elő költségeit, bár hozadékát nem látják. Ha nem teszik, elveszítik a halászati jogot, amire az újgazdag spekulánsok azonnal lecsapnának. Ezt mindenképpen el akarják kerülni, mert hosszú távon a Tiszában fantáziát látnak. A tiszai emberek sorsát figyelemmel kíséri Makrai László biológus-ökológus, aki a hivatal felszámolásáig a Tisza–Szamos Kormánybiztosi Iroda képviseletét vezette. Jelenleg Makrai úr a szegedi önkormányzat környezetvédelmi bizottságának elnöke – fideszes helyi képviselőként és most is azt hangoztatja, hogy a halászoknak továbbra is segítséget kell nyújtani.
– Sajnos a kormánybiztosi iroda jogutód nélkül szűnt meg. A Tisza ökológiai kérdéseivel foglalkozó szakemberek pedig szétszéledtek, és ez nagy hiba. Gyanítom, hogy velük együtt elvesztek a Tisza újjáélesztésére vonatkozó információk is, pedig a folyó továbbra sincs biztonságban. Szigorúbban kellene ellenőrizni a víz minőségét, mert a folyami rákok napjainkban is kimásznak a partra, és ott pusztulnak el, mert szennyezett az életterük.
– Talpra állításukhoz további állami segítségre lenne szükség. Ha ez a réteg eltűnik, egy hagyománnyal szegényebb lesz a magyar kultúra.
Az Alsó-Tisza Vidéki Vízügyi igazgatóságon megtudtam, hogy a folyó vízgyűjtő területén az átlagosnál kétszer nagyobb a hómennyiség. Ha elolvad, vízzel telnek az ártéri kubikgödrök, ami gyorsítja a hal szaporodását. Évek óta várnak erre.