Tanulmányok W. úr tollából

A lét meghatározza a tudatot – sulykolták évtizedeken át a fejünkbe a materialista hittételt, s úgy tűnik, vannak, akik ma is e dogma szerint élnek. Nehezen viselik például, ha saját fegyverüket fordítják ellenük. Ha például ellenzékben sikeres politikai hadjáratot folytattak azért, hogy az állam által megrendelt tanulmányok nyilvánosak legyenek, attól még képesek megsértődni, amikor az ő ellenzékük szorgalmazza ugyanezt. A kancellária által megrendelt tízezer dolláros tanulmány ügye messze túlmutat önmagán – az összeg ugyanis a politikai reklámszakmában valóban bagatell: minden bizonnyal még Sz. államtitkár hivatali autójának klímaberendezése is többe kerül ennél. Márpedig nevezettnek a klímára mostanában igencsak szüksége volt: W. tanulmányíró ténykedése alaposan megizzaszthatta az ideiglenes kancelláriavezetőt.
W. tanulmányíró sokáig a kaméleoni taktikát követve rejtőszínt öltött magára, egy ideje azonban előbújt bunkeréből: nemcsak vidéki pártaktívákon, propagandista-továbbképzőkön bukkan fel a hivatalos program részeként, de alkalmasint kolumnás interjút is ad az egyik kormánypárti napilapnak. Normális esetben egy nélkülözhetetlen háttérember ilyesmire nem vetemedne – ebből is látszik, hogy az ellenzéki kritikusok a tanulmányíró és tanulmányrendelő elevenjére tapintottak: nincs mese, magyarázni kell a bizonyítványt.
Volna még az a lehetőség, amit az egyik internetes lap pendített meg, miszerint W. tanulmányíró olyan lenyűgöző szónok, hogy ha az őt alkalmazó kormánypárt feleakkora tehetséget tudna felmutatni soraiból, mindjárt nem kéne annyira rettegnie O. exminiszterelnök fenyegető visszatérésétől. Ebben az állításban burkoltan az a komolytalan matematikai képlet is benne foglaltatik, hogy 2xO.=W., de figyeljünk inkább arra, hogy a kormányzó vezérpárt gyakorlatilag nem rendelkezik versenyképes arccal: e tekintetben is rászorulna az importra.
W. tanulmányíró ténykedésének kritizálását egyes ravaszdi aulikus publicisták megpróbálják az antiszemitizmus rekeszébe gyömöszölni, de a dolog komolyságánál fogva ezúttal nem lehet ilyen könynyedén megúszni az érdemi polémiát. A zavaró szempontok kiküszöbölése érdekében tehát munkahipotézisként próbáljuk elfogadni, hogy W. tanulmányíró nemzetisége eszkimó, referenciaként pedig azt tudja felmutatni, hogy a hutu kampányban a tuszi kártyát, a tuszi választási hadjáratban pedig a hutu kártyát játszotta ki.
A győzelmet soha nem kell megmagyarázni, így aztán a befutó párt kormányra kerülve joggal feltételezhette, hogy tanulmányírónk a hatalom működtetésében is épp olyan otthon van, mint a megszerzésében. Igaz, a pártelnök cáfolta, hogy a párt és a kormány között személyi összefonódások volnának – ám ezt később külügyminiszterként nyilván helyre fogja majd igazítani. Egy demokráciában azzal semmi problémánk nem lehet, ha egy kormányozni vágyó párt más állampolgárságú szakértőknek önként és dalolva kifecsegi legbensőbb titkait, mert csak e mélyinterjúk révén van esélye a győzelemre – ám ha ezt a végrehajtó hatalom legbenső szentélyében, a kancellárián és a kormányfői kabinetirodán teszi, az korántsem pártbelügy: mindannyiunkra tartozik.
Az említett kolumnás interjú megdöbbentő adalékokkal szolgál arról, hogyan is zajlott ez a helyzetfelmérés – lényegében önkéntes vallomástételnek is tekinthető, miként szolgáltatják ki a kormányzás szempontjából a lehető legbizalmasabb adatainkat rendszeridegen (az előírt átvilágítást hálával és elvbaráti bizalommal helyettesítő) kommunikációs bázisoknak. Képzeljük el: W. tanulmányíró először csak ott téblábol („nézelődik és ismerkedik”) a kabinetirodán. Később a „csapata” (amelynek tagjai úgyszintén nincsenek átvilágítva, elvégre a főnököt érintő bizalom rájuk is átsugárzik) 37 kancelláriai alkalmazottal „mélyinterjúzik”. Mindezt elég alaposan, elvégre valaminek meg kellett töltenie azt a „hatszáz oldal leírást”. W. tanulmányíró személy szerint miniszterekkel is „nagyon hasznosan” elbeszélget – arról nem szól a fáma, hogy köztük volt-e K1. leköszönt és K2. újdonsült kancelláriaminiszter is, mert akkor a kormányátalakítást W. tanulmányíró lényegében saját hatáskörben bonyolította.
A meglehetősen időrablónak tetsző folyamat állítólag arra ment ki, hogy megvizsgálják: „nem lehet-e kevesebb emberrel elvégezni a munkát”. Mindez nyilván akkor jelentkezett problémaként, amikor az előző kormányzathoz képest – feltehetőleg a takarékos állam szlogenjének szellemében – sikerült majdnem a duplájára feltornázni a kancellária alkalmazottainak létszámát. D. kabinetfőnökön kívül a kabinet más tagjai sem tekinthettek bele a mélyinterjúkba, mert az „hátrányosan érinthetné a kabinet összes munkatársát”. Arra, hogy az adatbázisok iránt mindig különös fogékonyságot mutató W. tanulmányíró mélylélektani tájékozottsága esetleg hátrányosan érintheti az ország összes választópolgárát, nem tért ki az alku. A folyamatban részt vevő „két magyar szakértő” sem fizetett azért, hogy páratlan tájékozottságra, remekül konvertálható jólértesültségre tehetett szert a honi hatalomgyakorlás titkos boszorkánykonyhájában – ehelyett még nekik fizettek abból a bizonyos tízezer költségvetési dollárból.
Az a kézenfekvő feltételezés, hogy az állami apanázzsal esetleg részben W. tanulmányíró pártszolgálatait ellentételezték volna, az átfedés miatt nem bizonyítható – ám civilizált helyeken ilyenkor szokták az üvegzseb érdekében mindkét minőségében megszakítani a kapcsolatot a funkcióhalmozó szakértővel. A kétféle szakértés mindenesetre nem látszik töretlen harmóniában lenni egymással. Hogy W. tanulmányíró viszonya nem felhőtlen a párttal, amibe állítólag korábban profi létére „beleszeretett”, azt az a kiszólás is alátámasztja, amivel a túl sokat fecsegő B. államtitkárt (a szállongó hírek szerint hamarosan újfent kiemelt pártmunkást) illeti: „szerintem fel kéne keresnie egy orvost”.
Majd le is hazugozza B. államtitkárt: „Ez egyáltalán nem igaz.”
W. tanulmányíró, aki a jelek szerint saját hatáskörben államtitkárokat cserél, tárca nélküli miniszteri posztokkal küzd a kormányon belüli túlfoglalkoztatás ellen, s mélyinterjúi nyomán új kancelláriaminisztert ajándékoz az országnak, a jelek szerint nem retten meg annak a pártnak másodvonalbeli kádereitől sem, amellyel „érvényes szerződése van”. Ő már talán azt is tudja, ki dicsőül meg, és ki hullik alá a tavaszi kongresszuson. Legyen ez az illető párt gondja – mondhatnánk, de W. tanulmányíró folyton kitüremkedik a szerződéses kereteken. Leplezetlenül megosztja például velünk ama mélységesen demokratikus nézetét, hogy Magyarországon idáig az emberek el voltak kényeztetve, minden negyedik évben leváltották a kormányt. Nyilván úgy véli, ennek a kényeztetésnek vége, de ehhez szerződött pártjának, az MSZP-nek az uniós népszavazáson is győznie kell. A győzelem kovácsa tehát pártvetélkedésnek tekinti a népszavazást is – holott ezt a vádat épp az ellentábornak a nyakába szokták varrni.
„A mérnök vagyok, aki a politikusokat szállító autó motorjáért felel, nem hallom, és nem is érdekel, amiről az utastérben beszélnek” – állítja. A kérdés csupán az: miért kell mindannyiunknak beszállnunk a W. mérnök-tanulmányíró által felügyelt autó utasterébe?