Welcome, Paul!

Paul McCartney és együttese játszik hamarosan Budapesten. Harmóniában megőszült korosztályom emelkedetten várja a nagy napot – egy igazi Beatle, az utolsók közül. John Lennont 1980-ban temettük el, George Harrison porai tavaly kerültek – óhaja szerint – a Gangeszba. Hát most itt lesz Paul, a balkezes basszusgitáros, a Michelle énekese, száznál több Beatles-szám szerzője. Anglia lovagja. Egy Csatornán túli legenda.
Én leborulok az igazi legendák előtt, akik trükk és hókuszpókusz nélkül képesek magasba emelni a pódium túloldalát.
A nagy emberekre nagy szükség van. Olykor a galaktika is körülöttük forog, a jelszavakat is az ő szájukból kapjuk. Vannak átfutó kedvencek, rőzselángok, gügyögő Barbie babák, de az igazi értékeken nem tud átszaladni az idő.
Paul McCartney a néhai Beatlestől. Vigyázzállásban kell hallgatni minden akkordját, vokálzümmjét. Meg kell becsülnünk a még élő nagyokat. Zenészek esetében azt szokták róluk mondani: hallgatni arany…
Hát én okvetlenül elmegyek Paul koncertjére. Megremegni a húr pendülésére, elérzékenyülni a hangja bársonyán. Ahogyan egy Kosztolányi-vers, egy Márai Sándor-sor kicsalja a szemed sarkából a könnyet, hasonlókra képes ez a Paul…
Michelle, ma belle… Ott dúdol benned a refrén, füledben az a-moll, a d-moll, George szólója, tam-tararam-tam-tam-tararam-ta-tam.
A végén természetesen sírni kell, és ezek olyan könnyek, amelyeket nem szabad szégyellni. A szépre, a fiatalságodra emlékszel. Egy olyan korszakra, ahol dübörgés helyett még dallam járta be a légteret. Összhangzat. Harmónia. Megérezted a másik lelkét, ott melletted.
Várunk, Paul!