Önt egy akadémiai katalógus a „táncházas gyűjtők” közé sorolja. Mit jelent ez a fogalom?
– Fiatal balettintézetes koromban saját költségemen Erdélybe utaztam; szüleim nem értették, mi a csodát keresek Romániában. Hetvenháromban kőműveseknél dolgoztam egész nyáron, hogy szerezzek annyi pénzt, amennyi elég az expedícióhoz. A Borsod megyei Szikszóról Kolozsvárra mentem; csak azt tudtam, hogy meg kell keresnem a Móricz Zsigmond utcában Kallós Zoltánt, aki korábban már járt nálunk a balettintézetben. Kolozsváron döbbenten tapasztaltam, hogy milyen sokan beszélnek magyarul. Onnan Székre utaztam, és épp táncházba csöppentem: lenyűgözött az a világ. Majd eljutottam a Hargita aljára, ebbe a mesebeli világba, megbámultam, amint a székelyek szénát csinálnak, takarnak, élik mindennapjaikat… Megtudtam, hogy a hét végén Gyimesben búcsú lesz, felültem hát az első vonatra. Amikor leszálltam az állomáson, csak azt láttam, hogy mindenki tiszta fehérben jár-kel a zöld mezőn, és a ló vontatta körhinta mellett cigányzenészek muzsikálnak. Leültem hát a lábukhoz: néztem, amint a férfiak ropogtatnak, s dübörög a kettős jártatója. Addig még nem találkoztam élesben a néptánccal. Csupán tanárom, Tímár Sándor elbeszéléseiből hallottuk, milyen az igazi báli mulatság.
– Táncosszemmel nézte a mulatókat Gyimesben, vagy messziről jött emberként még a parasztromantika nyűgözte le?
– Ekkor három éve jártam a balettintézet néptánc tagozatára; Tímár Sándor már az eredeti anyagot dolgozta fel a Bartók együttesben. A legényes figurák, maga az improvizáció technikája már szerepelt az órarendünkben. De engem ez a gyimesi bál indított el. Attól fogva rendszeresen utaztam Erdélybe karácsonykor, szilveszterkor, lakodalmakra, ahol tanulmányozhattam a még élő szokásokat. Minden nagyobb bálra elmentem Gyimesbe, mert izgatott a csángó tánc elvontsága: hogy nem komfortos, minél lejjebb kell görnyedni a föld felé. Nagyon kemény és ősi, lehet benne görbén táncolni, hatalmas lendületekkel forogni.
– Mi vonzott egy észak-magyarországi fiatalembert a néptánchoz?
– Semmi. Hetedikes koromban rávettek, hogy társastánctanfolyamra járjak; itt kitűnt a ritmusérzékem. Hetvenegyben, amikor elvégeztem az általánost, lehettem volna gépészeti szakközépiskolás Leninvárosban, föl is vettek – végül mégis a balettintézetet választottam. A Zorba, a görög című kislemezről tanultam meg a magyar ugrós táncok cifra lépését a felvételire. Balettintézetes mesternőm, Györgyfalvay Katalin jól kiegészítette Tímárt: ő képviselte a táncszakmai ismereteket, a motivikát, a plasztikát, a tartást, a technikát, Tímár pedig szállította az eredeti néprajzi anyagot, biztosította a tiszta forrást. Katalin folyton nyaggatott bennünket: fiúk, megy a matek? Megtanultátok a feladott verseket? Számon kérte rajtunk az általános műveltség fejlesztését. De akkor ezt még nem értettük; csak a bokázók, a táncok, a viselet, az eredetiség izgatott bennünket. Gyimesi tarisznyával loholtunk az utcán. Mesebeli időszak volt ez éjszakázásokkal, értelmiségi társasággal, amelyben táncosok, írók, színészek, filmesek találkoztak. A művészek életét éltük már tizenöt évesen.
– Járatlan ösvényeken kellett elindulniuk. Akkoriban bontakozott ki a táncházmozgalom, a néptánc hétköznapi gyakorlata és szórakozási formái. Katedrát kapott a „magyar iskola”, az újfolklorizmus. És önök voltak az első néptáncos évfolyam a balettintézetben.
– A balettosokhoz képest muzikálisabbak voltunk, komoly légzéstechnikát, tartást, ritmikát tanítottak nekünk. És nekünk tanították először az improvizációs előadási módot, amelyről addig azt gondolták, hivatásos táncosok nem képesek elsajátítani. Ma már az egészen kicsi gyerekek is tudnak rögtönözni. Tímár mert nekünk az első évfolyamon legényest tanítani, áthágva a megrögzött pedagógiai elképzeléseket. A megmerevedett koreográfiai formákat is szétbontotta; akkor mondta Csoóri, hogy a néptánc lelép a színpadról. Majd újult alakban visszalépett. A fiatalok megtanultak szabadon táncolni, hűen a magyar néptáncok eredeti szellemiségéhez és technikájához. Persze a világ ma is igényli a zárt, mojszejevi formákat: nem lehet külföldön táncshow-t rendezni merő improvizációból és újításból. Az ismerttől kell elrugaszkodni. Tímár vezetett minket, de Györgyfalvay Katalin fogta a gyeplőt: nem elég szabadon röpködni a színpadon, figyelmeztetett, meg kell tanulni a szakmát is. Könyörtelen feladatokat adott: táncold el a szürkét, táncolj sárgát, kéket. Hetvenötben, amikor végeztünk, nagy táncház volt a BNV területén; Martin György, Tinka ott ült egy asztalnál. Legyőztem a félelmemet, odamentem hozzá, bemutatkoztam, és mondtam neki, hogy én is gyűjtéssel próbálkozom, Erdélybe járok, mert az az életcélom, hogy megismerjem a magyar néptáncot. Azt mondta erre Tinka szerényen: nekem is. Tanuld meg a táncjelírást, olvasd a népi írókat, tette hozzá, addig ne menj Szatmárba, amíg nem olvastad Móricztól A boldog embert.
– Mesterének tekinti Martint?
– Igen. Útmutatást adott. Amit lehetett, mindent igyekeztem megtanulni tőle. Ma is a martini mércével csinálok mindent: mintha a nézőtéren ülne Tinka. Akkor vagyok nyugodt, ha úgy érzem, ő rábólint.
– Személyesen találkoztak azokkal a paraszttáncos személyiségekkel, akiket a későbbi nemzedékek már csak filmen tanulmányozhattak.
– Kalotaszegi, gyimesi, székely, zsidó, gorál, délszláv, cigány anyagokat gyűjtöttünk akkoriban. Mindent a Kárpát-medencéből. Lementünk például Nyíregyházára: amint sétáltunk a belvárosban, arra lettünk figyelmesek, hogy egy építkezésen, hatalmas gödörben kubikos cigányok botolnak éppen lapátjukkal. Beszédbe elegyedtünk velük, aztán meglátogattuk őket Kántorjánosiban, Jándon, ahol kiválóan botolnak. Jó találkozások voltak ezek. Az utóbbi tíz évben azonban alig tudtam gyűjtőutakra menni.
– Pedig döntő változások történtek azóta…
– Nehezen tudom földolgozni ezeket az emberi átmeneteket. Keserves munka a néprajzi gyűjtés: rávenni az idős parasztembereket arra, hogy adják ki, amit tudnak, avassanak be legbelsőbb titkaikba. Lehet robotként, idegenebbül, keményebben kipréselni belőlük a meséket, dalokat, táncokat. Fiatalabb koromban még én is így tettem, de ma már egyre inkább félek beleavatkozni az életükbe. Én soha nem az erdélyi értelmiségen keresztül közelítettem meg a falut – mindig a cigánytelep felől mentem. Szállást szereztem Pesten szováti embereknek, azok hálából bejuttattak egy falujukbeli bálba, pedig azért Romániában büntettek. Gyimesben eltűntünk a patakvölgyekben, hogy ne találjanak meg a rendőrök. Passzívak voltunk: amint megvolt az anyag, azonnal elhúztunk onnan, így nem tudtak tetten érni.
– Többször deklarálta, hogy feltett művészi szándéka kiemelni a színpadi néptáncművészetet a provincializmusból. Koreográfiái között számos található, amely irodalmi kapcsolatokat keres, versektől ihletett, elbeszélő jellegű. Nem szabadulhatni az érzéstől, hogy ezek a munkák, például az Egy mondat a zsarnokságról vagy A költő afféle lírai vallomások, táncos önarcképek.
– Illyés halálakor lehívtak Kecskemétre, hogy emlékestet rendezzünk. Kérték, készítsek koreográfiát az Egy mondat a zsarnokságról című versre. A harmincas években Molnár István Párizsban már táncolt Ady-művekre zongorakísérettel. Aztán felkérték, hogy szervezzen magyar estet. Fogalma sem volt, mit táncolhatna. Tehát fogta magát, és elment Erdélybe, hogy felkutassa az eredeti magyar néptáncokat. Így kezdődött a gyűjtés virágkora. Engem pedig az Illyés-vers indított arra, hogy később Balassi Bálint, Nagy László, Petőfi, Arany János költeményeire is elvontabb táncműveket alkossak. Foglalkoztat a hazaszeretet, a magyarság kérdése. Izgatnak a sorsfordulók. Vonz a a költészet megjelenítése táncban.
– Életpályáján több kísérletet tett, hogy kilépjen a szokványos alkotói, intézményi keretek közül. A Kodály kamara-táncegyüttes táncosai például milyen ballasztoktól akartak megszabadulni, amikor élcsapattá szerveződtek?
– Arra gondoltunk, jó lenne válogatott társasággal kiválni az Állami Népi Együttesből, hogy saját művészi céljainkat valósíthassuk meg. Gyűjtjük és tanítjuk az anyagot az amatőr együtteseknek, létrehozunk egy etalon csoportot, a Kodályt. Mindent feladtunk hát, a jó szólótáncosi fizetést az Állami Népi Együttesben, a biztos karriert, csak hogy megmutassuk, mit tudunk. De nem volt elegendő társadalmi hátterünk.
– Jó néhány nagy szemléletváltás tanúja lehetett, amíg a balettintézetből az Állami Népi Együttesen, majd a Kodály kamarán át eljutott a Budapest táncegyüttesig. Kezdetben volt ugyebár a szovjet mintára megalakított népi örömtánc…
– … Amit mi nem nagyon kedveltünk. A balettintézet óta egyenes vonalon haladok, határozott művészi elképzeléseim vannak hivatásomról.
– Mit jelent ez az „egyenes vonal”?
– Az ars poeticám, hogy az eredeti tánc- és zenekultúra elmélyült ismerete lehet csak méltó alap a színpadi táncművészetben. Állandó kapcsolatban lenni azokkal az adatközlőkkel, akiktől tanulni lehet. Ami nem csupán élőket, de halottakat, azok archivált táncait is jelenti: az Akadémián mind ott vannak filmen, jegyzetekben. Ismerni kell a szakma múltját: mit alkotott Rábai Miklós, Molnár István, mit jelentett Martin György életműve, amely világszerte elismert, tudományos rangra emelte a magyar néptánckutatást. Én állandóan bizonyítani akarom, hogy indokolt a színpadi jelenlétünk, és a magyar néptáncművészetet bármely más művészeti ág mellé oda lehet állítani, mert annyi szépség és erő van benne…
– A néptáncművészetet egyfelől sújtja a magyar kulturális élet intézményes válsága, amelyből a könyv- és folyóirat-kiadás, a film, a színház ugyancsak kiveszi részét. Másfelől a szakma belső válságoktól is szenved: egyesek szerint túl magasra helyezte a mércét, amelyet képtelen felülmúlni, és már csak kapaszkodni tud.
– Képtelenség, hogy túl magasan volna a mérce. Hogy a kevéske pénzt el kell valahogy osztani, az egészen más kérdés.
– Ön szerint az egzisztenciális harcoknak semmi közük a színvonal romlásához? Közismert, hogy a hivatásos táncosok többsége, így a Budapest táncegyüttes tagjai is arra kényszerülnek, hogy éhbérüket tánctanítással, haknizással egészítsék ki, idejüket, erejüket elvonva az elmélyültebb munkától.
– Nagyon fiatalok, nehéz a megélhetés, de ez nem befolyásolja az elmélyült munkát. Kétségtelen, hogy míg az átlag színházi kezdő fizetés nettó 120 ezer, nálam csak hatvanötezer.
– Mi az oka annak, hogy Magyarországon a néptánc lenézett szakma?
– Én ezt nem érzékelem. Számtalan fiatal otthagyott egyetemet, jól fizető állást, hogy az együttesemben táncolhasson. Rajongással fordulnak népük kultúrája felé, nem foglalkoznak azzal, ki nézi le őket. Egyébként nem értem, miért nem tudunk mi, magyarok szórakoztató néprajzi filmet csinálni. Amilyet a jugoszlávok is készítettek: Kusturicára gondolok például. A grúzok, skandinávok, olaszok képesek voltak erre. Hogyhogy mi ezt nem tudjuk színvonalasan megragadni? Pedig vannak zseniális zenészeink, átlagon felüli gazdagságú és eleven népi kultúránk.
– Tőlünk nyugatra és keletre magától értetődő, hogy a bevásárlóközpontokban, benzinkutaknál, az utcán nemcsak levetett popslágerek, hanem flamenco- vagy invertitamuzsika bömböl. Nálunk ez miért elképzelhetetlen?
– A magyar lélekből fakadhat. Amit a másik csinál, azt lenézem, miközben magamat, a saját értékrendemet szeretném előtérbe tolni. A magyar tánc is ilyen: a mulató odaugrik a muzsikus elé, fölröppen, nem törődik senkivel és semmivel, egyedül, szabadon használja tudását és párja testét.
– Engem úgy tanítottak táncolni, hogy a vérbeli táncos hétköznap, az utcán is táncosként viselkedik: a testtartásán, az emberekhez való viszonyán, a dinamikusságán meglátszik a tanultsága és a szellemisége. Ön mit mond újoncainak, amikor elmagyarázza nekik, mire teszik föl életüket?
– Molnár István azt mondta, úgy táncoljatok, fiúk, ahogy a kocsis ül a bakon. Én ezt túlzásnak tartom. Nézzenek jó filmeket, színdarabokat, olvassanak tartalmas könyveket. Tanulmányozzák az archív felvételeket, lakodalmakat például, amelyeken létrejön a kurázsiszituáció: a zenésszel szemben mulató táncos szeme összezár a muzsikuséval, és tökéletesen egymásra hangolódnak. Azt a pillanatot adják vissza, azt interpretálják, ami a legizgalmasabb és a legszorosabb a táncfolyamatban. Ehhez a tudáshoz persze rendelkezni kell mindazzal a háttér-információval, amit a viseletek, szokások, a tárgyi kultúra ismerete jelent. Azt tanítom táncosaimnak, hogy az emberi jelenségeket tanulmányozzák, mert csak így lehetnek jó előadók. Akkor lesz egy kalotaszegi legényes eléggé virtuóz, ha előadója művelt ember, olvasott, társadalmi kérdésekben sem tájékozatlan, vagyis ha azokat az életérzéseket is kifejezi produkciója, amelyek a mai ember számára fontosak.
– Hogy tud a kis pénzből gazdálkodó Budapest táncegyüttes vezetőjeként kompromisszumot kötni a művészi színvonal és az eladhatóság között?
– Nehéz eljutni odáig, hogy a néző megvegye a jegyet, és beüljön a produkcióra. Olyan anyagokat kell ma már színre vinni, amelyek behívják az embereket. Én kompromisszumkész vagyok egy határig, de vannak dolgok, amikből nem engedhetek. Rá kell bírnom a táncosaimat, hogy jöjjenek velem, érdemes küzdeniük, akár anyagi áldozatok árán is.
– Jó három évtizednyi, lélegzetvételnyi szünetet nem tartó táncoslét után nem fáradt el?
– A napokban néztem magam a tükörben: készültem Drakula táncára, amikor kilép a koporsóból. A táncoslét és személyiség határára érkeztem. Egy táncos mindennap azt szeretné bizonyítani, hogy ő még mindig táncos. De egyszer eljár felette az idő. Eljár az idő a vádlija fölött, a combizma, a tüdeje, a szeme fölött. Pár éve még én is táncosaim között voltam a színpadon – ma már nem vágyom oda, inkább a koreográfiai munka érdekel. A falusi öregek táncaikat példaértékűen járják, rendkívül éretten és szépen, az év néhány jeles napján. De egy hivatásos táncos nem ilyen, neki mindennap helyt kell állnia.
Zsuráfszki Zoltán táncművész, koreográfus. Született Szikszón 1956-ban. Tanulmányok: Állami Balettintézet (1971–75), Ho Si Minh Tanárképző Főiskola, Eger, pedagógia–népművelés (1981–85). 1975–83: az Állami Népi Együttes táncosa, majd tánckarvezetője; 1980–90: a JATE néptáncegyüttesének, 1981–91-ben a gyöngyösi Vidróczki együttesnek a művészeti vezetője, 1984–91 között a Kodály kamara-táncegyüttes koreográfusa és művészeti vezetője, 1991-től a Budapest táncegyüttes vezetője. Kitüntetései: Az Év Táncosa (1985), Magyar Művészetért Díj (1989), Harangozó Gyula-díj (1993), A Magyar Köztársaság Érdemes Művésze Díj (2002)
origo.hu
Üzentek Magyar Péternek: A gyermeknevelés és a gyermekvédelem nem politikai show-műsor
