A 025880-as számú fuvarlevél: 1 db hulla

E lap hasábjain jelent meg 2003. január 29-én Anatómiai kísérletek ’56-os kivégzetteken? – címmel egyik írásom, ami néhány orvosban felháborodást, értetlenséget, másokban érdeklődést, visszaigazolást, sőt az egyik neves igazságügyi orvos szakértőben az esetek kapcsán további kutatás igényét váltotta ki. Talán a cikk hatására személyes találkozóra invitált egy eddig évtizedekig hallgató ember, akinek az édesapja a Szegedi Fegyház és Börtönben (Csillag börtön) 1958. június 13-án különös körülmények között meghalt.
Az 1956 utáni terror, a bosszúhadjárat újabb rémtörténete akár itt is kezdődhetne, de érdemes visszatekinteni arra is, hogy ez a személyes tragédia miként kezdődött. A félelem még mindig benne van az emberekben, mert beszélgetőpartnerem arra kért, hogy édesapja és a család vezetéknevét ne említsem. Ezt tiszteletben tartom.
– Hétéves volt, amikor az édesapját elvitték. Mire emlékszik?
– 1957. március 15-én éjjel két órakor erős zaj hallatszott a lépcsőházból, majd dörömböltek az ajtón. Anyám kelt fel, de szabályosan rárúgták az ajtót, és öten ellepték a lakást. A gyerekszobába jöttek be először, az öcsémmel erre riadtunk fel. Mindenkinek fegyver volt a kezében. Arra emlékszem, hogy elkezdtek a lakásban fel-alá járkálni, kinyitották a szekrényajtókat, kirángattak belőlük mindent. Apámat az íróasztala mögé parancsolták, onnan nem mozdulhatott, minket, gyerekeket pedig a dupla szélességű szülői ágyra parancsoltak, ott ültünk rémülten, a kutyánk az ágy előtt hevert, anyám a fotelben ült. Miután mindent felforgattak, két óra múltán apámat elvitték.
– Mi volt a bűne az apjának?
– Ez jó kérdés. Szerintem nem volt bűne. Ráfogták, hogy MUK (Márcisuban Újra Kezdjük) röplapokat terjesztett, egy ilyen röplapot találtak is a zakója zsebében. Egyébként nem sokkal később a Népakarat című újság ezt így tálalja, pontosan idézem: „…a Belügyminisztérium illetékes szervei röplapterjesztő társaságot fogtak le. A társaság tagjai a röplapokat írógépeken sokszorosították és hólabdaszerűen küldték szét. Felhívták a lakosságot, hogy ne olvassák az újságokat, valamint március 15-re és április 4-re provokációs felhívásokat közöltek… Kik ezek, akik még mindig a kormány ellen izgatnak és az ellenforradalmat visszasírják? Ivánka Gábor a III. sz. Építő Gépgyártó Vállalat technikusa, apjának 1700 holdja volt. H… Géza ( ez apám!) beférkőzött a Temetkezési Vállalat munkástanácsába és saját magát osztályfőnökké léptette elő. Apja Horthy alatt főjegyző volt. Ruzicska Irma és Nagy Margit apácák voltak, legutóbb vendéglátóiparban dolgoztak.”

– Az újságból is kiderült, hogy az ön nagyapja Horthy alatt budapesti főjegyző volt, emiatt az édesapját „B” listázták. Tehát már eleve gyanús embernek számított?
– Annak. Függetlenül attól, hogy ő is megszenvedte a háborút, s csak 1946-ban jött haza. Mint klerikális reakciós elem, valamint az apjának a múltja miatt, aki fővárosi főjegyző volt – mellesleg 1941-ben nyugdíjba vonult –, nos ezek a tények nagyban befolyásolták édesapám további életét. Apám a Temetkezési Intézetnél kapott munkát. 1956-ban, a forradalom alatt ott volt a tüntetéseken, de igazából szerepet nem vállalt. Szökött kiskatonákat bújtatott a pincében, ami vádpontként is szerepelt.
– Édesapját elhurcolták. Kisgyerekként honnan tudta meg a részleteket?
– Egyrészt édesanyám mesélte el, másrészt gimnazista koromtól kezdve elkezdtem gyűjteni, megszerezni azokat az iratokat, dokumentumokat, amelyek apámra vonatkoztak. Apámat 1957 decemberében ítélték el 2 év 6 hónapra a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomra való felhívás bűntette vádjával. Először a Mosonyi utcai rendőrlaktanyában tartották, majd elszállították Szegedre, a Csillag börtönbe. Közben egy kormányrendelet révén úgy nézett ki, hogy apám büntetését felezik, és 1958 júniusában hazaengedik. Kaptunk fülest is, hogy mikor érkezik, itthon óriási sütés-főzés kezdődött, az egész család a megérkezése pillanatára várt. Apám helyett azonban egy szűkszavú távirat érkezett a következő szöveggel: „Értesítem, férje Szeged Marx tér 13. sz. alatt meghalt. Kedden lesz a temetés – Parancsnok”

– Nem is volt aláírva a börtönparancsnok neve?
– Nem. Az sem, hogy ezt a táviratot a börtönből küldték. Mi tudtuk, hogy a Marx tér 13. sz. alatt a Csillag börtön van. Június 13-án apám meghalt, a táviratot másnap kaptuk. Nem lehet elmondani azt a döbbenetet és fájdalmat, ami akkor ért bennünket. Hétfőn az édesanyám, apám bátyja, anyám nővére és én Szegedre utaztunk. Mindjárt a börtönbe mentünk, ahol érdeklődésünkre a lépcsőn állva, csizmában, hüvelykujját az antantszíjba bedugva, fejünk fölé magasodva ordított egy tiszt: Mit akarnak maguk itt? Ilyen nevű ember, mint H. Géza, nincsen. Ugyanis „hozzátartozó nem lévén” az ismeretlen elhunytat átszállították a szegedi bonctanra.
– Akkor mit jelentett a távirat?
– Ez máig rejtély maradt. Ezek után mindannyian kimentünk a bonctanra. Apám az utolsó években a budapesti Temetkezési Intézet egyik irodavezetője volt, és eléggé jóban volt a boncoló orvosokkal. Talán ez volt a szerencse, mert az egyik orvos felismerte, igaz, majdnem későn, mert akkor már eltávolították a testétől a fejét.
– Ezt ki látta?
– Édesanyám és a nagybátyám. Engem nem engedtek be, bár akkor már nyolcéves voltam. A lényeg, hogy a további kísérleteket leállították. Miután anyám igazolta, hogy a férjéről van szó, a börtönparancsnokság úgy döntött, hogy apámat egy óra múlva eltemetik a szegedi rabtemetőben. De mire kiértünk a rabtemetőbe, a rabomobil már kanyarodott ki a temetőből. Az őr azt mondta nekünk egy kis halomra az árokparton, hogy ott van apám elhantolva.

– Ez volt a végtisztesség, hozzátartozók nélkül?
– Ez volt. Nagybátyám jogászként próbált jogorvoslatot találni a megyei ügyészségen, de sikertelenül. Ezután hazautaztunk. Már csak egyetlenegy valamit szerettünk volna, hogy apám holttestét hazaszállíthassuk és tisztességgel eltemethessük. Minden fórumot végigjártak anyámék, szerették volna a halál okát megállapíttatni, de két évig csak az elutasítás volt a válasz, és az ügyet mindig egy magasabb fórumhoz passzolták. Néhány hivatalos levelet érdemes idézni: A BM. BV. Parancsnokságtól a következőt írták: „Értesítem, hogy kérelmét, melyben férje exhumálását kéri, illetékes intézkedés végett a szegedi megyei ügyészséghez tettem át.” Majd a Csongrád Megyei Ügyészség ezt a választ küldi anyámnak: „…a kérelembe foglaltak a fennálló rendelkezések értelmében nem teljesíthetők”. Az Igazságügyminisztérium hatáskör hiányában a panaszunkat nem vizsgálhatta, és 1958. augusztus 18-án azt írta: „…beadványát illetékes eljárás végett a Legfőbb Ügyészséghez tettem át. Aláírás, dr. Majtényi László főelőadó.” Végül 1960. november 21-én meghallgatásra találtunk. A Csongrád megyei főügyész, Erdélyi István határozatot hozott: „…a holttest exhumálásával és Szegedről Budapestre történő szállításával kapcsolatban felmerülő költségek özv. H. Gézánét terhelik. A holttest kiadását az érvényben lévő rendelkezések nem zárják ki, ezért a holttest kiadása indokolt.”
– Közben miből éltek?

– Mivel apám politikai elítélt volt, ezért árvajáradék nem járt nekünk, anyámnak elutasították az özvegyinyugdíj-kérelmét. Nehezen éltünk, anyám feketén dolgozott.
– Megtudták-e, hogy mi volt a halál oka?
– Apám egyik cellatársa, egy szerzetes, 1965-ben szabadult. Felkeresett bennünket, és elmesélte, hogy apámat halálának napján a börtönkórházba vitték. Közölték vele, hogy szabadulni fog, de előtte egy „fertőtlenítő” injekciót fognak neki beadni. A cellatárs még azt is elmondta, hogy apám jókedvű volt, és az orvosi kezelés előtt kenyérből gyúrt sakkfigurákkal játszottak. Az injekció után apám néhány perc múlva rosszul lett, kiverte a veríték, fulladozott, és meghalt.
– Ön szerint megölték?
– Ezt én a mai napig így érzem, de nem tudom bizonyítani. Lehet, hogy olyasmit tudott, ami miatt el kellett tenni láb alól…
– Hogyan került haza az édesapja holtteste?
– Azzal a feltétellel, hogy a szállítás költségeit az özvegy, azaz édesanyám állja. A szállítólevél szerint a fuvardíj 868 forint 20 fillér volt, amit anyám ki is fizetett. 1960 decemberében hozták fel Szegedről apámat. Egy vasúti vagonban egy koporsó volt, amit a fuvarlevél is igazol, miszerint az 1 db hulla bevallott súlya 150 kg és a rakományt átvették december 9-én a Józsefvárosi teherpályaudvaron. Ekkor már tízéves elmúltam, ott voltam az átvételnél. Emberi jogokról itt szó sem lehetett. Úgy zajlott az egész, hogy a koporsó mellett egy fegyveres őr állt. Erre az időre oda volt rendelve a Farkasréti temetőből a halottszállító kocsi. Ez a bizonyos őr átszállt a halottszállító kocsiba, az apám kvázi díszkísérettel érkezett meg Farkasrétre. A temetésen a lezárt fémkoporsó mellett végig ott állt az őr.
– Exhumálás nem volt?
– Erről szó sem lehetett. Soha nem tudtuk meg, hogy miért halt meg apám. Miután meg sem tekinthettük, én a mai napig nem tudom, hogy ki fekszik a koporsóban. Ennek ellenére nekem ez az apám sírja… A Történeti Hivatalból kikért papírokból majdnem mindent nyomon lehet követni. Csak éppen apám halálának idejéről nincs semmi dokumentum… Bár a Fővárosi Bíróság 1989. december 11-én apám elítéltetését az 1989. XXXVI. tv. 1. §-a alapján semmisnek nyilvánította, én már érzelmi és kegyeleti okokból soha nem akarom megbolygatni a sírját. Nekem az a két négyzetméter jelenti az anyaföldet.