Az elárvult kápolna

7.

Először talán arról, hogyan kerül Szőlőskislak az erdélyi történetek közé. Hiszen hol is bújik meg Szőlőskislak? Balatonboglár után, a somogyi dombok között, nem is messze onnan, ahol Dani uraság faragta a verset minekünk – s mivégre? –, „nem sokaság, hanem lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat”, úgy bizony, s ideje volna kicipelni Dani uraság mondatait a kötelező iskolai ünnepek árvaságából, mert sokaság vagyunk ismét, kicsikét gondolók, kicsikét merők, kicsikét álmodók, s odalesz lassan a jussunk a magunk dolgára, ha nem kutatjuk elő s nem poroljuk le azt a lelket, ami ott bujkál még mindig a sivárságunk háta mögött…
Húsvétkor írom e sorokat, Nagyvázsonyban, Kinizsi uram hajdani várának tövében, az egykori pálosok kolostorának szigorú, parancsoló, fenséges árnyékában és emlékezetében, húsvét van, Megfeszíttetett és Feltámadott, s hátha a Feltámadás nemcsak az övé, Isten bárányáé, s nemcsak egyenként mindnyájunké, hanem a nemzeté is, s akkor ma feltámadunk nemzetként, s akkor Szőlőskislak bekerülhet az erdélyi történetek közé is akár – ha érthető ez így –, egy napra, egy éjszakára, egy örökkévaló, soha fel nem adott remény idejére. Legfeljebb azt gondoljuk egy pillanatra, hogy „Együvé tartozó magyar történetek” a címe ennek a könyvecskének, s akkor megint jól átejtettük a cenzúrát, megint jól megmondtuk a megmondanivalót, s mégsem voltunk szélsőségesek, nem voltunk barbárok, megőriztük a korrektséget, ami azt jelenti, hogy nem felejtettük el becsomagolni az igazságainkat mindenféle maskarákba, mindenféle elgyávult hazugságba.

„Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk, messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszáz éves Nagypénteknek
Soha nem lesz vége?”

Vagy talán csak ezért. Legyen ez a magyarázat. Wass Albert úgyis magyarázat, mindenfélére…
Elárvult kápolna áll Szőlőskislak felett.
Szétdűlt benne az Idő… Amikor széjjeldűl az Idő, nagy a pusztulás. Odalesznek a falak, régi kőmívesek nehéz napjai, oda a cirádák s azok jelentései, oda a bizonyosságok, a hitek, a reménységek, birodalmak s csupa öröknek gondolt dolgok: Hazák, porták, tornácok, temetők, sírok, vetések, megfellebbezhetetlen madárdalok, ezeresztendős gyepűk, ezeresztendős hősök, amikor széjjeldűl az Idő, mindig támadnak új s egészen kicsike hősök, akiknek az Idő állása idején egyszerűen csak gazember a nevük, odalesznek a templomok, a harangok szigorú intelmei, odalesz a parasztemberek dologba állása, a tanító szigorúsága és jóságossága, széjjeldűl az Idő, s nem akad többé Bicebóca, sem pedig Kuckó király, nem mondhatja többé Fütyű, az öreg cigány, hogy „össevestem a munkával s holtig tartom vele a haragot”, mert azok az egészen kicsike hősök kikérik majd maguknak Fütyű szavait; szétdűl az Idő, s ÁFÉSZ-bolt épül betonból Fekete István szülőháza elé… Szétdűl az Idő, s olyan kötelezően nagy lesz minden. Bámulunk a végtelenbe, űrbe és ürességbe, mindjárt az egész világgal lesz dolgunk s elfelejtünk lenézni a lábunk elé, aztán szétfolyik kezünk között a minden, mit őseink reánk hagytak megőrzésre…
Elárvult kápolna áll Szőlőskislak felett.
Benőtte már majdnem egészen a maradék igazi élet, ami nem vesz tudomást a szédítő fejlődésünkről, csak tenyészik, mintha állna most is az Idő.

„Kis Jókai Ágoston József és neje Kacskovics Hermina szeretett és …tlen jó atyjuk Kacskovics Ignácz emlékére.”

Ezt írták a bejárata fölé, vörös márványtáblára, akik építtették, amikor még más volt minden. Nem tudjuk, milyen „tlen” volt a derék Kacskovics Ignácz, kinek emelték a szőlőskislaki sírkápolnát. Talán „felejthetetlen”. S akik felejthetetlent írnak a sírkápolnára, azok nem gondolnak arra, hogy majd széjjeldűl az Idő.
Mert bizonyára felejthetetlen volt annak idején jó Kacskovics Ignácz. Bizonyára volt becsülete életének, munkájának, bölcsességeinek, halk szavának, vasárnapi áhítatainak, dolgának és unatkozásának, magányos, sétapálcás, halk kopogású sétáinak, messzire révedő délutánjainak, szigorú feddésének, titkolt sírásainak, ritka, de szertelen jókedvének, duhajságának, öreg szemeit unokáira emelő búcsúzásának, s annak a legutolsó, őszi délutánnak, amelyben még sétált egyet a hulló levelek között a nagyapó…

Volt becsülete Kacskovics Ignácz halálának.
Mert az ő halála is része volt mindannyiunk életének…
Aztán széjjeldűlt az Idő, és elárvult a sírkápolna Szőlőskislak felett.
Vad, hagyományt nem ismerő, nem tisztelő állat-emberek jöttek előbb, és a Kacskovics-sírkápolna feltört kriptájából előráncigált koporsókon csúszkáltak a szőlőskislaki domboldalon.
Csúszkáltak és röhögtek.

Árvaházi kamaszok voltak – de ez mindegy.
A korszellem röhögött ki belőlük, s a „mindent lehet” parazitasága.
Akkor halt meg végleg Kacskovics Ignácz, amikor koporsóján szánkázott a hatvanas évek proletáröntudata. Akkor haltunk meg mindannyian, e kor gyermekei, a széjjeldűlt Idő foglyai.
Attilától tudom, hogy szánkázott Kacskovics Ignácz koporsóján a proletáröntudat.
Ott élnek a Légliek, a szőlőskislaki domb alatt, amelyen a Kacskovics-sírkápolna haldoklik. Ottó bátyám, a nagyszerű, romlatlan magyar paraszt, a szőlősgazda, s három fia.
A legidősebb fiú, ifjabb Légli Ottó, ki tovább viszi az atyai örökséget, s visszaadja becsületét a bornak. A jó borunknak.
Nagy csöndjeinknek, diófás, pacsirtás, tücsökzenés pincéinknek a nyári délutánban, a dörmögő, halk beszélgetéseknek, hallgatásoknak, az örömnek, ha a bor mellé kacag az éppen jól füstölt szalonna s a sokféle zöld…
Áldja meg az Isten Légli Ottót, ha már egyszer húsvét van, s készülünk feltámadni…

A középső fiú, Légli Attila.
A csupa szív fazekas. Az agyag, az ősi anyag mesterembere. Mosoly van a szemében, soha el nem múló. Parolázott már az Úristennel, tudom. Akkora bajusza van, hogy reáfér ezeregyszáz esztendőnyi magyar mosolygás. Legnagyobb tisztességeim közül van, hogy asztalához ültetett, s barátjának nevezett. Nagy tálat kaptam tőle negyvenedik születésnapomra, rajta írás: „B. Zs.: 40.” S alatta magyar szívben a jel, I H S, s a kereszt, a mi keresztünk…
„Felragyog égre, Szent István keresztje,
Nagy ínségünkben, vallunk az hitére,
Magyarországról, édes hazánkról,
Ne feledkezzél el, szegény magyarokról.”
A legkisebbik fiú, Légli Géza.
Fazekasmester ő is, és lovász. Amikor utoljára, februárban ellett a kancája, odakünt aludt az istállóban. Hogy ott legyen, s el ne mulassza. Ha kezet szorítok vele, honfoglaló eleink tisztelik a jobbom. Erős, becsületes, nem alkuvó, hagyományt, ősöket tisztelő a parolája. Három fiú. Mint a meséinkben.
Csakhogy ők hárman mind hazatérnek végül, s elibénk rakják a tarisznyákból a megmaradást.
Ott a Légli-birtok, Szőlőskislak elárvult sírkápolnája alatt.
Attila újságolta a minap, hogy megveszik a darab földet, amin a sírkápolna áll. Megveszik, s rendbe tétetik az elárvult kápolnát.
– Aztán kálváriát csinálunk hozzá. Ha egy évben egy stáció futja csak, akkor is meglesz. Úgyhogy most stációkra osztom az életem…
Így mondta Attila. S ha így mondta, így lesz. Meg aztán, a stációk végén mindig ott a Feltámadás. Kezd felegyenesedni az Idő. Kezdjük visszaperelni a jussot. Kezdünk lélek lenni, megint. Attila lesz a legkisebb fiam keresztapja. A legkisebb fiamat unitáriusnak kereszteljük. Raván, Gyulakuta fölött, abban a faluban, amit nem jelez tábla, s nem tudja a felületes utazó, hol kell letérni a főútról.
Rava: Macondo.
Legfeljebb eszünk földet.
A legkisebb, Bendegúz akkor is unitárius lesz. Az édesanyja után.
Feltámadunk, Kacskovics Ignácz uram, de fel ám, a mindenségit neki!