Vesztenivalójuk nem volt, felkeresték hát Vargáné Kopornyik Zita pszichológust, a daganatos betegek testi-lelki rehabilitációját segítő Támasz Egyesület alelnökét, aki speciális pszichoterápiával talpra állította őket. Dobák Lászlóné vállalkozó öt, Cseke Jánosné asszisztens hat éve egészséges. Vargáné Kopornyik Zita nem természetgyógyász, nem kalandor, nem csodatevő. Csupán olyan pszichológiai tréninget alkalmaz, amelynek tudományos alapjait amerikai szakemberek dolgozták ki. Rajta kívül mindössze hárman hasznosítják ezt a tudást Magyarországon.
– Hogyan került a rákosok közelébe?
– Tizenkét évvel ezelőtt a halálélmény feldolgozásával foglalkoztam, mivel azt tapasztaltam, sok egészséges ember is szorong. Egyre többen élték át a munkanélküliség krízisét, ami pánikbetegséggel párosult. Azelőtt tizenöt évig a nagyfai munkaterápiás alkoholelvonó intézetben dolgoztam pszichológusként, ahol szintén foglalkoztam a témával. Szakmai előrehaladásom érdekében dr. Hermann István pszichiáternél elvégeztem a Simonton-tréninget, amely a halálélmény feldolgozása mellett a rákbetegség gyógyításával is foglalkozott. Az amerikai Simonton pszichiáter és radiológus házaspár a daganatos betegek gondozása során tapasztalta, hogy a relaxáció és a képalkotás technikája – mivel ellazult állapotban a gyógyulást képileg is megjelenítik – jótékonyan hat a rákosokra. Amikor a speciális ismereteket megszereztem, a Rákbetegek Országos Szövetségének szegedi Napforduló irodája megkeresett, és felkért, hogy foglalkozzam a daganatosok rehabilitációjával.
– Elfogadta a megbízást?
– Akkor, 1992-ben harminckilenc éves voltam, és nem rendelkeztem semmilyen rákos betegekhez fűződő élménnyel: nemcsak a családomban, de ismerőseim között sem volt daganatos beteg. Hosszasan töprengtem, hogyan mondjam el a halálra készülőknek, hogy szép az élet, érdemes érte az utolsó percig küzdeni. Szerencsére eleinte nem kellett gyógyítani. A leukémiás gyerekek szüleinél megfigyelést végeztem, velük jártam meg a poklot, no meg a csúcsokat, hiszen a kemoterápiában egyre jobb eredmények születtek. Két évig törődtem a szülők érzelmi életével, és ez alatt az idő alatt megismertem a rák természetrajzát is. A kilencvenes évek elején a betegség rendkívül félelmetesnek tűnt.
– Ön is félt?
– Jól emlékszem, 1993-ban megkért egy haldokló nő férje, hogy segítsem a feleségét a szörnyű időszakban. A beteg huszonnégy éves volt, két kisgyermeke ott játszott körülötte. Megrázott az élmény, hiszen ilyen állapotban kellett elkísérni a halálba. Ott feküdt a beteg az ágyban, mindketten pontosan tudtuk a végkifejletet. Amikor meghalt, felmerült bennem, hogy nem csinálom tovább. Ám később, miután több rákossal közvetlen kapcsolatba kerültem, olyan tulajdonságokat sajátítottam el a pácienseimtől, amelyek felemelőek. Megmutatták, hogy még súlyos betegen is lehet céllal, reménnyel, megváltozott értékrenddel tekinteni a jövő felé. Így tanultam meg: az életet nem lehet feladni.
– A kilencvenes évek elején nagyon rosszak voltak a rák gyógyításának mutatói.
– A huszonnégy éves asszonynál sikerült elérni, hogy belenyugvással várja a halált. Lehetséges, hogy akkor abbahagytam volna ezt a munkát, ha Simonton-tréninges csoportjaimnál nem veszem észre a terápia kedvező hatását. Néhány beteg megkért, egyénileg is foglalkozzam vele. Így vágtam bele a rákosok egyéni gyógyításába. Ma már ott tartok, hogy átlagosan naponta három beteget kezelek, egy páciensre két óra jut.
– Mikor fedezte fel, hogy a pszichoterápia rákosokat is gyógyít?
– Kezdetben olyan betegek kerestek fel, akiknél a hagyományos orvoslással nem értek el eredményt. Többségüknek őszintén megmondták, nem tudnak segíteni, mert a tudomány határai végesek. Volt, aki haldoklott, amikor a hozzátartozó szólt, járjak el hozzájuk. Voltak kudarcaim, nem tagadom, de aki hozzám fordult, és gyógyulni akart, kilencven százalékban egészséges is lett. Ez az én statisztikám. De hozzátartozik a valós képhez, hogy a kilencszáz betegem közül mindössze húsz– harminc akadt, akinél már leállították a kemoterápiát, mert látták, hogy nem használ. Ez a kis tábor csak a pszichoterápiának köszönheti gyógyulását. Ezt a módszert továbbra is kiegészítő terápiának tekintem, hisz a többi betegem úgy gyógyult meg, hogy közben kapta a hagyományos kezelést is, amikor én elkezdtem foglalkozni a lelkével. Az orvostudományt továbbra is a pszichoterápia elé helyezem, de az ideálisabb az lenne, ha a két kezelést együtt lehetne alkalmazni.
– Milyen a lelkiállapotuk azoknak, akik megkeresik önt? Honnan tudhatják, kihez lehet fordulni?
– Általában a meggyógyult emberek adják egymásnak a jó hírt. Rajtuk kívül a Támasz Egyesület rehabilitációs programjaiban részt vevők tájékoztatják a segítségre szorulókat. A Támasz működési területe a dél-magyarországi régió. Valamennyi Simonton-csoport az egyesület égisze alatt működik. A Támasz a rehabilitáció mellett prevencióval is foglalkozik. Hét éve kezdtük modellkísérletünket az egyik szegedi középiskolában, ezt ma már négy gimnáziumban végezzük szűréssel egybekötve. A magunk eszközeivel mindent megteszünk, hogy a rák ne legyen annyira félelmetes. A hozzám fordulók félnek, ezért első feladataim közé tartozik a szorongásuk oldása. A testi tünetek megváltozásával, a gyógyulással párhuzamosan magabiztosabbá válnak a páciensek, értékrendjük átrendeződik, és megváltozott éntudattal tekintenek a jövőbe.
– Dobák Lászlónét a harmincas csoportjához sorolja?
– Természetesen, hiszen áttét következtében két gerinccsigolyáját összeroppantotta a daganat, és harmincöt kilóra fogyott, amikor a lakásán hozzáláttam a gyógyításához. Hozzátartozóinak azt mondták az orvosok, hogy csak két-három hónapig él. Jelenleg munkaképes, de utólag elárulom, kezdetben nem hittem a gyógyulásában. Dobákné esete a legjobb bizonyíték arra, hogy mennyire létjogosult a pszichoterápia.
– Gondolom, nem titkosak a módszerei?
– Szó sincs róla. Mielőtt beavatnám a műhelymunkába, ismertetem azokat a körülményeket, amelyek hozzátartoznak a terápiához. Eleinte olyan asszonyok kerestek meg, akiknek műtötték a mellüket. Úgy kezdek a munkához, hogy végighallgatom életük történetét. Ahogy mind több rákost megismertem, észrevettem, valamennyiük krízishelyzetében vannak közös pontok. Nagyon sok páciens a betegség diagnózisa előtt két-három évvel veszteségélményt élt meg: válás, a munkahely elvesztése, meghalt valaki a családban, vagy anyagilag kilátástalan helyzetbe kerültek. Ez közös motívum a betegség kialakulásánál. Azt is felfedeztem, hogy betegeim jó ideje már az életüket sem élvezik, csak elszenvedik, függetlenül a betegeségüktől. Lelkiállapotukat általában úgy jellemezhetném, hogy érzelmileg mélyre csúsztak, nem látnak kiutat. A depresszív tünetek mellett az is feltűnt, főleg a melldaganatos nőknél, hogy megsérült az anya-gyerek kapcsolat. A szülők úgy érzik, feleslegessé váltak, mivel gyermekeik felnőttek. Nagyon sok esetben a szexuális élet zavarai is kiderültek. A betegség kialakulásában óriási a stressz, az örömtelenség, a szeretethiány szerepe. Rossz házasság vagy munkahely miatt emberek tömegei kiüresedetten, muszájból élik hétköznapjaikat. Ilyenkor elvész az egyéniség, nem ismerik fel valódi szükségleteiket, azt teszik, amit elvárnak tőlük.
– Milyen következményekkel járnak a lelki gyötrelmek?
– A tartós stressz gyengíti az immunrendszert, amely a továbbiakban nem vagy nem kielégítően látja el feladatát. Ezért megszaporodnak a szervezetben a ráksejtek: tudományosan bizonyított tény, hogy naponta húszezer ráksejt keletkezik, amivel a legyengült immunrendszer nem mindig tud megküzdeni.
– Hogyan kezd a gyógyításhoz?
– A Simonton-tréning szerinti több lépcsőben. Először a negatív élményeket kell felszínre hozni. Ha a betegek nem őszinték, akkor nem tudják összpontosítani erejüket a kór legyőzésére. Minden szempontból fontos a tiszta beszéd. Ha az orvos nem világosítja fel páciensét, akkor az többet képzelhet a bajáról, ami rontja a gyógyulás esélyeit. Ugyanis azt a következtetést vonja le, hogy ha mások nem bíznak a talpra állításában, akkor nincs miben reménykednie. A rossz élmények felszínre hozatala mellett tudatosítani kell a pozitív életcélokat.
– Ennél a pontnál álljunk meg. Mennyiben felelős a társadalmi közállapot a negatív élmények elszaporodásáért?
– Erről hosszan lehetne beszélni. Már a negyvenévesek is átélik a feleslegesség érzését, hiszen nehezen tudnak elhelyezkedni. A feleslegesség tudata apró dolgokban is megmutatkozik. Sokszor hallom pácienseimtől, hogy nem vesznek új ruhát, nem tesznek el befőttet, tehát rövid távra sem terveznek. A társadalom kiközösíti a rákosokat. Ha valaki gyógyultan visszamegy állásába, régi munkatársai lekezelően bánnak vele. Komoly kihívás ez ellen tenni.
– Könnyű életcélt találni a betegeknek?
– Ez a terápia egyik sarkpontja. Arra törekszem, hogy személyre szólóan kiderüljön, mi lehet fontos a beteg továbbéléséhez. A legtöbb rákos nem is magáért, hanem másért szeretne meggyógyulni. Fontos teendő, hogy az egészséges önzést közösen kialakítsuk.
– Furcsán hangzik…
– Egy évtized alatt hatalmas szakmai ismeretanyaggal bővült a terápiám. Megfigyeltem, hogy a jólelkű emberek közül kerül ki a rákosok többsége.
– Kiket tart jónak?
– Akik önmagukat háttérbe szorítva igyekeznek mások kedvében járni. Kezdetben a családtagokra korlátozódik ez az érzés, végül mindenkinek meg akarnak felelni. A megfelelésvágy közben elvész az egyéniség. Ebből a körből kerülnek ki a munkamániások, akik a szeretetlenség miatt állandóan dolgoznak, mert a cselekvésben legalább sikereket érnek el. A veszélyeztetettek közé tartoznak azok is, akik magukra veszik mások gondjait, szükségtelenül cipelnek olyan lelki terheket, amelyeket nem tudnak megoldani. Nem véletlen, hogy a legtöbb páciensem pedagógus. Bár mostanában növekszik a vállalkozó rákbetegek száma is.
– Ha jól sejtem, ön úgy gyógyít, hogy átformálja a beteg személyiségét.
– Szilárd meggyőződésem, hogy a rák a szeretet hiányának betegsége. Az az ember, aki nem képes magát szeretni, hogyan tudja másokkal megszerettetni a személyét? A terápia fő célja, a lelki élet feltérképezése után, hogy közösen változtassunk a személyiségen.
– Hogyan történik ez?
– Fontos kideríteni, milyen a beteg önismerete, miképp gondolkodik, mi az életstratégiája, milyen erőforrások állnak rendelkezésére a stressz kezelésére. Ez ad támpontot a későbbi pszichoterápiához. Gyakran tapasztalom, hogy nem igazán hatékonyak az emberek stresszkezelő módszerei, mert hagyják magukat sodortatni a körülményektől. A beszélgetések során a beteggel együttesen fedezzük fel azokat az erőforrásokat, amelyek korábban rejtve maradtak, és új életvezetést tanulunk. Ez a fordulópont.
– Sziszifuszi munka lehet.
– Valóban, az egyéni foglalkozás egy évig is eltart. Addigra nemcsak a személyiség változik meg, hanem a test is meggyógyul. Ez az interjú nem alkalmas arra, hogy a kezelés valamennyi mozzanatát ismertessem, csak a fő csapásról szóltam, amihez szorosan hozzátartozik a képalkotás folyamata. A betegek képesek képileg is megjeleníteni, hogy a szervezetükben lévő daganat folyamatosan zsugorodik. Ez az önszuggesztió miatt fontos. Amikor a technikát megtanulják, naponta legalább háromszor elvégzik a tréninget.
– Miért nem alkalmazzák tömegesen ezt a terápiát?
– Az a folyamat, amíg megváltoztatjuk valakinek a személyiségét, aprólékos, türelmes munkát igényel. Azok állnak talpra, akik akarják a gyógyulást. Aki feladja, elvész. Akiben nincs meg a harci kedv, annál az első teendő, hogy felébresszük; de a pszichológus sem mindenható. Persze senkit sem küldök el, de kritikus esetben jelzem, több erőre lesz szükség. Ami pedig a pszichoterápia rákgyógyító szerepét illeti, be kell vallanunk: nagy az elmaradás. Sem a társadalom, de még az orvosok nagy része sem hisz a lélektanban. A pszichológust az emberek úgy ítélik meg, hogy hozzá a bolondok járnak. Ilyen stigmával nehéz a munka. Bár az utóbbi egy-két évben kedvező változást tapasztalok. Például egy pécsi doktornő is megkeresett, hogy gyógyítókat tanítsak meg a tréningre.
– Így hát a pszichológus is esendő, ki van szolgáltatva a környezetének. Mit talál fontosnak a saját személyiségében ahhoz, hogy eredményesen dolgozzon?
– Szeretem az embereket, sikerül elérnem, hogy a betegek családtagjuknak tekintenek, szakmai alázattal rendelkezem, problémáimat jól kezelem, és azt is tudom, életvitelemen változtatnom kell, mert túl sokat vállalok, napi tizenkét órát dolgozom. Könnyebbséget jelent, hogy nemcsak a nehéz sorsú emberekkel találkozom, hanem a gyerekek közt is van feladatom. Életmódbeli gondokkal egyre több fiatal keres fel. Az ifjabb nemzedékek fontosnak tartják a lelki bajok gondozását. A relaxáció nemcsak a rákosok gyógyítására alkalmas, hanem a szklerózis multiplex betegségnél is hasznosítható. Ezzel a terápiával segítettem gyógyuláshoz huszonhat éves unokahúgomat.
– Nem támadják újszerű és ma még ritkán alkalmazott módszerei miatt?
– Nem, sőt egyre több egészségügyben dolgozó beteg fordul hozzám segítségért.
– Az orvos betegek nem restellik elfogadni a pszichológus tanácsait?
– A betegségben mindenki egyforma. Akit elkap a rák, elveszíti hagyományos szerepeit. Ilyen esetben az orvos is úgy viselkedik, mint a többi halandó: fél, szorong, kétségbeesik, mert ő is ember. Az egyik orvos páciensem, dr. Bíró Mária – őt megnevezhetem – párhuzamosan vette igénybe a hagyományos kezelési módokat és a pszichoterápiát. Elmondásából tudom, hogy nemcsak gyógyulásában, hanem további életvezetésében is segítségére volt a pszichoterápia. Orvos pácienseim is bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy ma már a betegség mechanikus szemléletű kezelése helyett egyre inkább előtérbe kerül az ember. Ezen azt értem, hogy nemcsak a teste, hanem a lelke, a szelleme is.
– Mit tanácsol a veszélyeztetett személyeknek?
– Ismerjék meg jobban önmagukat, tanulják meg a feszültséget oldani és a rossz élményeket kezelni. Kiabálják ki magukból a mérgüket, beszéljenek nyíltan a szorongásaikról.
Vargáné Kopornyik Zita 1953-ban született Mezőtúron, 1954 óta Szegeden él. Először a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett matematikusi képesítést, majd Debrecenben pszichológusként diplomázott. Több mint húsz éve pszichológusként dolgozik, a Támasz Egyesület alelnökeként a rákos betegek rehabilitációját irányítja, és a szegedi orvosegyetemen oktat. Tanulmányokat írt az alkoholizmusról és a munkanélküliség lelki hatásairól. A közeljövőben készül el könyve a rákosok pszichoterápiás kezeléséről.
origo.hu
Luxusnyaraló csak milliárdosoknak? – Így szálltak el az árak a Balatonnál
