A mentősök, orvossegédek, ápolók nem kérdeztek semmit, nem érdekelte őket, ki melyik oldalon állt. – Csak azt tudták, valahol fekszik a földön egy ember, akinek szüksége van rájuk. És ez nekik elég volt – emelte ki Győrfi Pál.
A mentők elszántan, hordággyal a vállukon vagy feltartott kézzel, fehér kendőt lengetve haladtak a sebesültekhez, még akkor is, amikor a városban tankok dübörögtek és barikádok emelkedtek.
A szóvivő felidézte, hogy az OMSZ még ideiglenes segélykórházat is alapított a Mentőpalota légoltalmi pincerendszerében, majd november 4-én megnyitották az önálló Szobi utcai mentőkórházat is. Sajnos voltak, akik soha nem tértek vissza, mint Rónafalvy Ödön mentőorvossegéd és Kecskés Sándor. A megtorló hatalom azokat is sújtotta, akiknek mások az életet, a megmaradást köszönhették – mondta a szóvivő.
Győrfi Pál hangsúlyozta, hogy a mai mentőket az 1956-os pillanat köti össze a múlttal, a szív az, ami összeköt nemzedékeket. – Amikor lehajolunk a földön fekvőhöz, és azt mondjuk: „Ne féljen, mi itt vagyunk!” – zárta a gondolatait az OMSZ szóvivője.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!