Jótékonysági expedíció Keszthelytől Sydneyig

Nem családbarát szenvedély a sportrepülés: igencsak pénz-, és ami tán még rosszabb, időigényes tevékenység. Ritka eset egy pilóta életében, ha kedvenc sportját szerettei érdekében űzheti. Kántás Andornak megadatott, hogy így tegyen. Igaz, keserves szükség szülte meg benne a gondolatot.

A négygyermekes apa annyiban szerencsésnek mondható, hogy repülő- és ejtőernyős-oktatóként, utasszállító-pilótaként azzal keresi a pénzt, amire más elkölti azt. Ám meg kellett tapasztalnia, hogy van, amiben sem a pénz, sem az idő nem segít. Második gyermeke, Lúcia egy ritka, csak nőket megtámadó betegségben, Rett-szindrómában szenved. Ez a genetikus eredetű, ma még gyógyíthatatlan kór a központi idegrendszert támadja meg; áldozatai a köznapi értelemben vett kommunikációra képtelenül, állandó felügyeletre és ellátásra szorulnak.
– Ezt az utat a tehetetlenség szülte – kezdi a beszámolót Kántás arról a világrekordról, amelyet növendékével, Latky Csongorral Keszthelyről Ausztráliába elrepülve felállítottak. – Nálunk ugyanis nem ismerik eléggé a Rett-szindrómát – hála istennek, hiszen kevesen szenvednek benne. Másrészt ez azt is jelenti, hogy aki viszont Rett-szindrómás, azt nem tudják szakszerűen ellátni. Márpedig a szerető családi háttér Lúciának és társainak kevés a túléléshez. Erre szerettem volna felhívni a figyelmet. Nem volt könnyű megtervezni az expedíciót és támogatókat találni – mind anyagi, mind diplomáciai téren –, hiszen nem éppen a világ legnyugodtabb vidékeire kellett vízumot, átrepülési engedélyt beszerezni. Végül szép számú támogatónk akadt, nyugati Rett-szindróma-alapítványoktól nemzetközi segélyszervezeteken át magyar cégekig és magánemberekig. Ha nem is „elég”, de anynyi pénz összegyűlt, hogy belevághattunk a kalandba.
Az ultrakönnyű repülőgépeket közelről nem ismerők kedvéért érdemes kissé elidőznünk ennél a gépnél, amely a pilótától a beteg kislány, Lúcia nevét kapta. A fém- és vászonépítésű Apollo Fox teljes felszállósúlya 450 kilogramm, ebből maga a gép, 60 liter benzinnel feltöltve, 270. A két pilóta egy kis Polskiénál 20 centivel keskenyebb fülkében ül. Utazósebessége 135 km/óra, s akár egy focipályán képes fel-, illetve leszállni.
A Lúcia november elején gurult ki az induláshoz a sármelléki repülőtéren.
A Kárpát-medence késő őszi időjárása nem igazán kedvez az olyan repülőgépeknek, amelyek csak úgynevezett látvarepülési körülmények között navigálhatnak. Kántásék útja valóságos navigációs és repüléstechnikai bűvészmutatvánnyá alakult. Az alacsony felhőzet miatt már a Kárpátokon „szurdokrepüléssel” keltek át, GPS-t (műholdas navigációt) használva.
– Antalayában úgy bevezettek minket leszállás közben egy utasszállító elé, hogy az kis híján levert az égről. Sokszor mi „tévedtünk be” tiltott légterekbe, hogy a sok felhőkerülgetés után maradt kevéske benzin kitartson a repülőtérig. Egy idő után már „megszoktuk”, hogy nem tudunk szabályosan belépni egy országba. Igen gyakran másztunk ki behúzott nyakkal a gépből, hogy itt mi lesz; pláne az arab államokban. De mindig megúsztuk. Hol a Rett-szindróma-misszió enyhítette meg a helyi hatóságokat, hol meg az, hogy ezzel a lélekvesztővel jövünk a fél világon keresztül. Sok leszállási illeték maradt a pénztárcánkban; volt, hogy nem fogadtak el pénzt a benzinért, vagy éppen 500 kilométerről hoztak busszal, oda-vissza 72 órás úttal, a sivatagon keresztül. Kevés kivételtől eltekintve a segítőkészség és a kedvesség soha nem látott fokát tapasztaltuk meg. Ez a szeretet útja volt.
A változó körülmények miatt többször is módosított útvonal végül így alakult: Keszthely–Sármellék; Szeged; Románia; Bulgária; Törökország; Szíria; Szaúd-Arábia; Egyesült Arab Emirátus; Pakisztán; India; Banglades; Burma; Thaiföld; Malajzia; Indonézia; Nyugat-Timor; Ausztrália. Öszszesen 25 500 kilométert repültek, ennek 40 százalékát tenger, óceán fölött.
– Repültünk akkora szembeszélben, hogy szinte tolatott a gép. Le kellett mennem 5–10 méterre a víz fölé, hogy előrejussunk. Én vezettem, Csongor meg filmezte a felszín alatt velünk úszó delfineket… Igazi légi tengerészek lettünk.
A trópusokat a monszun idején repülték át. Ilyenkor ott hatalmas viharok vannak. De a Lúcia kitartott.
– A karbantartáson kívül szinte semmit nem kellett javítani rajta. Eltört a kipufogó egyik rögzítőrugója például; Dzsakartában pedig, egy hatalmas viharban, megsérültek a légcsavar belépőélei. Mivel nem volt hozzá javítóanyagunk, sebtiben leragasztottuk a csorbulásokat egy-egy fóliacsíkkal és szigetelőszalaggal. Mentőeszközként egy négyszemélyes gumitutajt vittek magukkal. Az apró gépet és utasait vész esetén lehozó mentőernyő nagyon terjedelmes és nehéz lett volna. Inkább minden felszállás előtt átnéztem az összes csavart; 80 óránként cseréltem a 200 órára készült gyertyákat – a biztonság a levegőben elsősorban a műszaki állapottól és a pilóta felkészültségétől függ.
És január 13-án eljött a nagy pillanat: az utolsó átkelés. Az expedíció résztvevői a vihar ellenére a befutón is hozták a formájukat. Szépen, stílusosan leszálltak egy Truscott nevű, világháborús műemlék repülőtéren – a végső céltól, Sydneytől még ötezer kilométerre, de már Ausztráliában. A reptér gondnoka, igazi déli nyugalommal, előbb a legszörnyűbb következményeket helyezte kilátásba, majd elengedte a leszállási illetéket, megvendégelte a pilótákat, és segített tovább indulniuk. Kununurába érkeztek meg „hivatalosan”; aztán az utolsó etap a kietlen ausztrál sivatag felett, amelynek végén ujjongó magyarok, távrekorder pilóták és Rett-szindrómás gyerekek kavalkádja fogadta a két égi vándort Sydney repülőterén.
– Még az úton kaptunk egy üzenetet, hogy az Arab Emirátusban, elutazásunk után az orvosok nyomozni kezdtek. Csak Abu-Dzabiban 11 Rett-szindrómás gyereket találtak, s már nekiálltak pénzt gyűjteni a kezelésükre. Volt értelme ott járnunk. Az ausztráliai tapasztalatok a végső célt is módosították bennem: azt szeretném, ha a Keszthelyen létrehozandó gyógyítóközpont nemcsak Rett-szindrómás, de minden halmozottan sérült gyermeket el tudna látni – mondja a világot járt repülős.