Miért nem szól Gerő bácsi tubája?

5.

A parajdi fúvószenekar igen híres fúvószenekar. A New York-i Metropolitan-ben ez idáig még nem léptek fel, de ez legyen a New York-i Metropolitan problémája. Mert a parajdi fúvósok ezzel szemben felléptek már Parajdon, Alsó- és Felsősófalván, Farkaslakán, és egyszer egészen Gyulakutáig is eljutottak vendégszerepelni. Esküvő, temetés, keresztelő, születésnap, farsang – s már szalajtottak is a parajdi fúvósokért.
No, hát ebben a parajdi fúvószenekarban játszott trombitán Zobák Ede. Nagydarab, marha ember volt Zobák Ede, kettő csülök komplettírozva tűnt el benne, plusz a deszszert – húsz, huszonöt palacsinta – és az innivaló, amit a kettő komplettírozott csülök megkövetelt.
Akkora nagydarab, marha ember volt Zobák Ede, hogy egészen eltűnt kezei között a trombita.
Ezzel szemben Gerő bácsi aprócska volt, mint a Székelyföld mélyére szorult reménység. Kicsike, vékony csontú, madárléptű. Mondanom sem kell, hogy ő volt a tubás. Mikor magára tekerintette a tubát, úgy tűnt, menten össze fog esni alatta. Így aztán nem csoda, hogy Gerő bácsiban kettő csülök tudott eltűnni, komplettírozva, plusz a deszszert – harminc, negyven palacsinta – és az innivaló, amit a kettő komplettírozott csülök megkövetelt.
Talán ez is lehetett az oka, hogy ők ketten szigorú viszonyt ápoltak egymással.
Történt egyszer, hogy háznál játszottak Atyhán, ahová a Jóisten is szokott járni, ha magányra vágyik.
Háznál játszottak, mert összebolondult két fiatal, és megadták módját a lagzinak.
Nyár eleje volt, langyosság cirógatta az éjszaka öreg arcát, és a végtelenről álmodtak a gólyafiak.
A fúvósok a teraszon ültek, körberakva fröccsnek valóval, körberakva jósággal, elégedettséggel, kedéllyel.
Aztán szétrebbent hirtelen az öreg éjszaka és a langymeleg, mert előlopakodott a Hargita mélyéről a szigorú hajnal. A két öszszebolondult fiatal rogyásig táncolta magát, az örömszülők mellükre csuklott fejjel szunyókáltak, s az egész násznép kezdett úgy kinézni igazából, mint akiket levert lábukról valami csúnyaféle álomkór.
Elfújtak a parajdiak még valami lassút, fájdalmasat, szomorút, aztán elkezdtek beszállingózni a konyhába, s összeszedelőzködtek.
Elsőként Zobák Ede vonult vissza a konyhába, ahol nyitott kamraajtót lelt, és
a kamrában irgalmatlan gyönyörűséges, hosszú, mennyei illatosra füstölt szalámik lógtak…
Sóhajtott egy nagyot Zobák Ede, majd össszekészült, aztán megsürgette a többieket.
Gerő bácsit nem nagyon kellett noszogatni, úgy húzta vállát a tuba, mint valami Isten büntetése.
Bement hát ő is a konyhába, és kihámozta magát a rettenetes zeneszerszámból. Majd tubáját hátrahagyva viszszament a teraszra, nagyot szippantott a hajnali levegőből, és élvezte kicsit a tubátlanság mámorító szabadságát.
Mert van a tubátlanságnak mámorító szabadsága.
Bár kétségtelen tény, a szabadságnak ezt a mámorító élményét kizárólag az emberiség egy kicsike szelete élvezheti és élheti át, s az emberiségnek ez a kiválasztott szeletkéje a tubások szeletkéje. A tubások pedig tényleg lényegesen kevesebben vannak, mint például a kombájnosok, az orvosok, a hajléktalanok és éhezők vagy akár az amerikai tengerészgyalogosok, de ez a tény vajon feljogosít-e bennünket arra, hogy kétségbe vonjuk a tubások azon jogát, hogy önfeledten élvezzék a tubátlanság mámorító szabadságát?
Nem, nem jogosít fel bennünket ez a tény ilyesmire.
És aggasztó lenne, ha irigykednénk Gerő bácsira, amiért ilyesféle élményekkel bámult bele kicsit az atyhai hajnalba…
Ha már mindenképpen irigykedni akarunk, akkor irigyeljük tőle azt az atyhai hajnalt. Amikor előlopakodik a fénykirálylány, és életet csókol a rengetegre, életet a reménytelenségre, a hiábavalóságra, a szűkösségre, életet a székelységre.
Ezt a hajnalt bámulta Gerő bácsi, és boldogság vonta körbe lassan-lassan elfogyó életét.
A Zobák Ede is bámult, de nem a hajnalba.
Zobák Ede nem ápolt bensőséges viszonyt a fénykirálylánnyal, vagy ha mégis, hát titokban tette.
Zobák Ede odabent a konyhában állt, és a nyitott kamraajtóra tapadtak bámuló szemei. De nem ám az ajtónak csillámló sarkára, hanem a kamrában lógó sok szörnyű kolbászra…
Kolbászok, szalámik, szalonnák, sódarok – ezek voltak, mik Zobák Ede lelkét himnikus hangulatba kergették.
Így állt ott a két öreg zenész, egyik a teraszon, másik a konyhában, aztán összekészült a csapat, és indultak hazafelé.
Egy hét is eltelt az atyhai lagzi óta, amikor Gerő bácsi átvitte a tubát Mózsi bátyámhoz, a parajdi ezermesterhez.
– Baj van, te Mózsi, nem szól a tuba, csapjon bele a fekete ménkű! Tegnapelőtt a temetésen kigúvadt a szemem, de mint a csapóba térült egérke utolsó purcintása, annyi hangot se tudtam kipréselni ebből a dögből. Nézzed már meg, mi lelte, mert elásom itt helyben az átkozottat…
Mózsi bátyám tarkóra lökte a sapkát, megforgatta az irgalmatlan alkalmatosságot, béfújt a fújókába, és megállapította, hogy ebből bizony tényleg nem jön hang.
– Megdöglött…
Mózsi bátyám a szentencia kimondása után hátraballagott a sufniba. Ez persze csak általánosságban elfogadható helymegjelölés, ugyanis Mózsi bátyámék portáján a sufni lassan kinőtte az eredetileg neki rendelt kereteket, és kitartó konoksággal befolyta az egész udvart, a teljes hátsó traktust, míg befejezéseképpen a sufni evolúciójának mindenek hegyibe került egy tűzpiros, kabrió Honda CRX sportautó, amelynek történetével egy későbbi időpontban szintúgy meg fogunk majd ismerkedni. Ám ez a mostani történet szinte kizárólag Gerő bácsi tubájáról szól, így egész egyszerűen átugorjuk a tűzpiros Honda CRX-et, és ott vesszük fel ismét a fonalat, amikor Mózsi bátyám visszafelé tart a kompresszorral.
Mert azzal tart visszafelé Mózsi bátyám.
Majd a kompresszort beüzemelve sűrített levegőt hajt bele a tubába, sivít a levegő, seggre esnek még a legyek is, ám a tubából nem kerül elő semmi, így tehát hang sem…
– Ejsze, belébújt az ördög… No, sebaj, Gerő, kihajtjuk belőle…
Azzal a szót tett követi – Mózsi bátyám nem egy hamleti alkat –, és a kerti csap végére tömlő kerül – más tájain a világnak slagként említenék ezt az alkalmatosságot –, a tömlő másik vége a tuba fújókájára húzódik, a csap megnyílik, és vidáman kacagva áramlik a víz a tuba belsejébe, hogy kihajtsa onnét a kanördögöt…
Egy árva, ágrólszakadt, eltévelyedett, bolhás kanördög sem ugrott elő a tubából.
Viszont egy szép ívű repüléssel landolt a gyöpön egy irgalmatlan, vastag, mennyeire füstölt, gyönyörűséges szalámi…
Nagyobb döbbenéssel nézte a szalámit a két öreg, mintha a kanördög bújt volna elő. Még jó, hiszen éppen kanördögre voltak felkészülve.
Gerő bácsi eszmélt előbb.
– Megölöm a Zobákot…
Ennyit mondott, és látszott, komolyan gondolja.
– Most már értem, Atyháról hazafelé miért ragaszkodott annyira, hogy tegyem csak mellé a tubámat, hadd üljek én kényelmesen. Megölöm…
Mózsi bátyám figyelmesen hallgatta Gerő bácsit, és próbált úgy tenni, mintha nem szakasztaná menten ketté a nevetés. De kettészakasztotta. Ezt látván Gerő bácsi szigorú-kérlelőre fogta:
– Mózsi, ne szólj erről senkinek, a keserves mindenségedet! El ne terjedjen ez a csúfság, mert nem állok meg többet az emberek előtt, hallod-e, Mózsi…
– Gerő bátyám, magad sem gondolod, hogy szólanék róla! Inkább a nyelvem vágják ki, mintsem ilyet tegyek!
Ebben aztán megegyeztek. Bévettek még egy kupicát, kezet csaptak, és Gerő bácsi elindult hazafelé, hátán a tubával.
Mózsi bátyámék és Gerő bácsiék portája között nem terül el nagyobb végtelenség, mint valami ötszáz méter.
Gerő bácsi kettőszázat tett meg ebből, amikor kikönyökölt a kerítés mögül a Farkas Imre, s e szavakkal akasztotta meg Gerő bácsi lépteit:
– Ej, te Gerő, hát eztán mindig a tubában fogod tartani a szalámikat?
Gerő bácsi nem felelt, csak morgott valamit. S azon gondolkozott, amin a krónikás is gondolkodik azóta:
– Hogyan lehetséges az ilyesmi, amikor Parajdon nincsen telefon?