Rémálom a Gellért-hegyen

Nézem a tévét, peregnek a képek. Az ötvennyolc évvel ezelőtti eseményekre emlékező antifasiszták és ellenállók gyülekeznek és emlékeznek. Egy öregasszony megadja az alaphangot, amikor arról értekezik, hogy „Rákosi sokat fémjelzett, amit ma nem ismernek el.” Megpróbálom végiggondolni, vajon Rákosi életpályájának mely szakaszában foglalkozott fémjelzéssel, vagyis mikor ütött nemesfémekbe azonosító jeleket a kopasz kis gazember. De nem tudok a végére jutni ennek a problémának, mert máris előlép az ünnepség vezérszónoka, és azt mondja:
„Csak köszönetet tudunk mondani, hogy az egykori Szovjetunió népei az országunkba betört fasisztákat nemcsak a határokig űzték vissza, hanem a koalíció segítségével meg is semmisítették a világuralomra törő diktátort.”
No, ez érdekes lesz, mondom magamban, bár a fasiszták soha nem törtek be az országunkba, bennünket a nácik szálltak meg 1944 márciusában. A fasizmus és a nácizmus között pedig van akkora különbség, mint a köztársaság és a népköztársaság között, de ez most mellékes. Mellékes annál is inkább, mert a szónok így folytatja: „Az akkor kialakult békén alapul a mai európai rend.” A mai európai rend tényleg Kelet-Közép-Európa leigázásán, a szovjet népirtáson, Sztálinon, Hruscsov és Brezsnyev elvtársakon alapul? Azon, aki „előveszi a hugyos alsóból a nagy októberit?” – hogy Petri Györgyöt idézzük. És tényleg van köze a mai európai rendhez Rákosinak? Mit szólna ehhez Adenauer és De Gaulle?
Ám a szónok folytatja: „Még ha nem kevés tévúttal is, ennek hatására indulhatott meg az európai integráció.”
Értem…
Ha Magyarországot nem szállja meg a Harmadik Birodalom után a szovjet imperializmus, ha Magyarország, mondjuk osztrák példára, független és semleges státust kap a második világháború után, akkor most nincs európai integráció.
Végül is igaz. Ha Magyarországon nem söpör végig a tatár birodalom, akkor IV. Béla talán nem épít annyi várat. Ha győzünk Mohácsnál, akkor talán nincs százötven esztendős török megszállás, és akkor nincs se Gül Baba türbéje, se dzsámi Pécsett, se minaret Egerben. Sőt akkor Egri csillagok sincs, s azért tényleg kár lenne. Ha nincs Habsburg-megszállás, nincsen szabadságharc és Talpra magyar!, nincs ünnep március 15-én, és akkor nem félthetné a főpolgármester minden évben tőlünk a sajtószabadságot.
Megannyi fontos kérdés, megannyi ha. Igaz, a marxista történelemszemlélet szerint tilos feltenni azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha, mert az történelmietlen. Történelmietlen, mert számol az emberrel. S mivel a marxisták szerint nincs olyan kérdés, hogy mi lett volna, ha, mi tegyük fel bátran. Tegyük fel, kérdezzük meg, mi lenne, ha a MEASZ szónokai nem beszélnének arcpirító, felháborító disznóságokat április 4-e alkalmából?
Miről írnék akkor egy szomorú, hideg hétfő reggelen?