A betegellátás kockázata

A politikai viták arról folynak, végrehajtható-e az új kórháztörvény, kell-e, és kinek termel profitot a magánszektor az egészségügyben, s eközben megfeledkezünk az ellátó rendszer két legfontosabb szereplőjéről – az orvosról és a betegről – és azok viszonyáról. S bár már unalmasnak tűnik, a hálapénzről szeretnék szólni – kissé más szemszögből. Úgy gondolhatjuk, hogy az EU-val majd ez is eltűnik… Tartok tőle, markánsabban jelenik majd meg, mint azelőtt.

Szakmai körökben többen kongatják a vészharangokat, de a közvélemény nem figyel föl rá, vagy jobbnak látják azt nem tájékoztatni. A közvélekedés szerint hálapénzt valamilyen vélt vagy valós előny megszerzéséért ad a beteg. Szeretném sokak figyelmét felhívni arra, hogy hamarosan valós, nagyon is valós előnyért akar majd a beteg fizetni, ha egyáltalán módja lesz rá. Miért? Azért, hogy orvosa magyarul szóljon hozzá, hogy lehetőleg egyszerűen szót értsenek egymással.

Akinek ez túlságosan aggályosnak tűnik, számoljon velem! (A számok nem pontosak, de a veszély vázolásához elegendők.) Magyarországon húsz- és harmincezer között van a dolgozó orvosok száma. Az orvosi egyetemeken végzők számát alapul véve hozzávetőlegesen huszonöt év alatt újul meg a praktizáló orvosok társadalma.

A mi évfolyamunk 1990-ben végzett, a rendszerváltozás évében. Ettől kezdve elérhetővé vált sok külföldi ösztöndíj és állás, és megjelentek a jól fizető, képzett munkaerőt kereső gyógyszergyárak a piacon. A 17 fős egyetemi csoportunkból ismereteim szerint külföldre ment két fő, és gyógyszercégnél dolgozik három. Ez csaknem harmincszázalékos veszteséget jelent, és minden jel szerint ugyanígy történt ez az összes csoportban, a teljes évfolyamon, az összes magyar egyetem végzős évfolyamán.

Azóta a helyzet csak romlik, többen találnak külföldön vagy gyógyszercégnél munkát, sőt egyre többen az egyetemet elvégezve újabb tanulmányokat kezdenek, és eszük ágában sincs a klinikai munka lelket és testet próbáló napi gyakorlatába belépni. Ráadásul az új szakképzési rendszerrel két évfolyam gyakorlatilag kiesett a munkából. Ők ugyan visszakerülnek majd, de könnyen lehet, hogy létszámukban megfogyatkozva.

1990 óta lassan félidejéhez ér a fent vázolt, 25 éves kicserélődési periódus, és a régiek helyébe lépő új generáció harminc-negyven százaléka sehol sincs. Ennek már ma is vannak látható jelei: nyugdíjból visszatérők látnak el szakrendeléseket, főorvosi állásokat kell ismételten pályáztatni, nagy szakmák rezidensi helyeinek csak töredéke tölthető be. A helyzet valószínűleg romlani fog. Hiú remény az, hogy az EU-ban nincs szükség a mi orvosainkra! Bármelyik EU-államban egy szolid orvosi fizetés elég egy család eltartásához. Az orvos mehet a családjával, házastársának lesz ideje munkát keresni, gyereket nevelni, nyelvet tanulni. Ne feledjük el, a magyar orvosok kiváló munkaerők! Képzettségük megfelel, jól-rosszul, de beszélnek nyelveket, beleszoktak a szigorú hierarchikus rendszerbe, és úgy szocializálódtak, hogy csaknem végtelen, éjjel-nappali teherbírásúak – amire nyugati kollégáik már nem képesek, vagy nem hajlandók. Mire letelik a huszonöt év, lehet, hogy ötven százalék is hiányozni fog, vagyis feleannyi orvos lesz, mint amennyire szükség volna. Kétszer annyi munkát, kétszer akkora ellátási területet?

Honnan jöhet az utánpótlás? A nálunk végző külföldiek közül néhányan itt maradnak ugyan, de oly kevesen, hogy utánpótlást nem jelentenek. Mindenki reménykedik abban, hogy majd a szomszédos országok magyarjai közül… Gondolkozzunk józanul! Az egyetemi tanulmányok befejezésekor 24-26 éves a friss diplomás; mire szakvizsgát szerez, csaknem harminc. Ekkorra valószínűleg családot alapított, kezd kialakulni saját betegköre, amely – mindegy, hogy milyen módon – megélhetését is biztosítja. Miért indulna el a bizonytalanba? Elindulna-e oda, ahol egy orvos jövedelméből nemigen lehet egzisztenciát teremteni és eltartani egy családot? S mégis, ki jönne? A Délvidékről érkezők már a szegedi vagy a pécsi egyetemen végeznek, tehát kezdőként sem tekinthetők jövevénynek. Felvidékről nemigen van miért elindulni, főleg nem az EU-csatlakozás után. Románia területéről már senki nem áll meg Magyarországon, hanem ugyanazok felé a nyugat-európai vagy amerikai ösztöndíjak felé tart, mint a mieink. Talán Kárpátalja az egyetlen terület, amelyhez képest a magyar orvosi lehetőségek anyagi emelkedést jelentenek. De a kárpátaljai magyarság lélekszámához képest hány magyar orvos van, s hányan települnének át? Néhány tízen, esetleg százan is?
A magyar utánpótlás reálisabb elképzelés az egészségügyi szakszemélyzet esetében. Ők 18–22 éves korukban fejezik be tanulmányaikat, ha akkor itt kezdenek el dolgozni, valószínűleg itt alapítanak családot, és teremtik meg boldogulásuk feltételeit. Honnan várható tehát az utánpótlás? Lehet, hogy sehonnan. Ha mégis, akkor leginkább talán a szovjet utódállamok európai feléből. Ha maguktól nem is jönnének, előbb-utóbb kénytelenek leszünk szervezni, toborozni őket. Annak megítélése, hogy szakmai képzettségük eléri-e a magyar egyetemeken végzettekét, a megfelelő testületek dolga. De számítsunk arra, hogy messze idegenbe nem a legjobban képzettek jönnek szerencsét próbálni. Ezek az orvosok kollégáikkal viszonylag hamar szót tudnak érteni, mert a minden képzésből visszaköszönő orvosi latin alapszókincs elegendő az eligazodáshoz. De mennyi idő alatt lehet megtanulni magyarul? S beleszokni egy idegen ország rendjébe? A betegekkel beszélni, őket meghallgatni? Ha nyújtunk is valamilyen nyelvtanfolyamot, mire elegendő az? Nem volna helyes azzal érvelni, hogy magyar orvosok is mennek Skandináviába. Aki tíz-tizenöt évig tanult angolul és németül, hamarabb kezd ezeken a nyelveken beszélni, mint az, aki addig magyarul egy szót sem hallott, s lehet, hogy nem latin betűvel tanult írni. S várhatóan hova kerülnek majd a külföldről jövő orvosok? A kisebb városok kórházainak és rendelőinek hiányszakmáiba, s a kistelepülések alapellátásába. Ahol a nyelvi nehézségek mellett a beutalási, vizsgálatkérési, továbbküldési rendszer nehézségeivel is meg kell birkózniuk, anélkül, hogy az asszisztensükkel vagy az önkormányzat illetékeseivel beszélni tudnának. S mit tesz majd a beteg? Elindul magyar orvost keresni magának, aki az ő nyelvén beszél, fájdalmáról, panaszáról ugyanazt gondolja, amit maga a beteg. S ha ez az orvos csak nehezen, vagy messzebb, vagy pénzért érhető el, akkor a beteg ezért fizetni fog. Természetesen nem a biztosítónak, hanem az orvosnak, fenntartva továbbra is a sokszorosan elátkozott hálapénz rendszerét. Hálapénzt fizet, mert hálás lesz azért, hogy nemcsak meghallgatták, hanem meg is értették, s anyanyelvén válaszoltak.

Ha az orvosok itthon tartásának lehetőségét, a már most hiányzó orvosok hazahívásának módját nem gondoljuk sürgősen végig, akkor a betegek (és az orvosok) kilátásai évről évre romlanak. Addig-addig, míg valakinek eszébe nem jut, hogy az anyanyelven történő egészségügyi ellátás joga is megillet mindenkit. Hogy ez levezethető-e valamilyen alkotmányos alapjogunkból vagy egyetemes emberi jogunkból, azt nem tudom. Bár elgondolkoztató, hogy halálos ágyán még a római pápát is anyanyelvén szólítják…

A szerző reumatológus és rehabilitációs szakorvos (ORFI)