A bölcsőnél

A Tigris és az Eufrátesz vidéke, a mai Irak területe nem csupán a civilizáció hajnalának volt „szemtanúja”, hanem a térség többi országával együtt a kereszténység korai időszakának is. Krisztus halála után az első században a kereszténység Palesztinán kívül Szíriában, Kis-Ázsia tengerparti területein, Cipruson, Makedóniában, Görögország városaiban, Rómában, Pompejiben, Alexandriában is elterjedt.
Ennek a fantasztikus méretű expanziónak a következménye, hogy Edessza, Kis-Örményország és Nagy-Örményország már az első három században találkozhatott a kereszténységgel; Edesszába az I. században érkezhettek Palesztinából misszionáriusok, akik a zsidó diaszpóra körében igyekeztek az evangéliumot hirdetni. A szír kereszténység számára az okozott jelentős változást, hogy Róma erre a területre is kiterjesztette befolyását, és a szír egyház rákényszerült, hogy szorosabb kapcsolatba lépjen a mezopotámiai keresztényekkel. A Tigristől nyugatra lévő területen 225-ben már tizenhét püspökség működött. Origenész és Euszebiosz szerint Mezopotámiában és Perzsiában maga Szent Tamás apostol hirdette az evangéliumot, mások szerint Addai és Mari nevű hithirdetők vitték el az örömhírt.
Így aztán az a néhány százaléknyi, ma is Irakban élő keresztény a helyi hitélet igen nagy múltjával büszkélkedhet, bár a 636-os arab megszállás következményeként történelmének egyes korszakaiban csak rendkívüli erőfeszítésekkel tudta megtartani hitét. Amikor Bagdad az egész arab világ tudományos és kulturális központjává vált, a helyi kereszténység helyzete tovább romlott.
Az iraki keresztények döntő többsége káld szertartású. Ez a rítus eredetileg szoros kapcsolatban állt Nesztoriosz követőinek szertartásával. A nesztoriánusok eretnek irányzata Krisztus természetének isteni és emberi vonásait igyekezett szétválasztani, olyannyira, hogy már-már megkérdőjeleződött az is, egyetlen személyről van-e szó, valóságosan egyesült-e Krisztusban az isteni és az emberi természet. Mindez egyenesen vezetett mariológiai tévedésekhez is: Nesztoriosz és követői ragaszkodtak ahhoz, hogy Szűz Máriát csak a ’krisztotokosz’ cím illeti meg, a ’theotokosz’, az istenszülő nem. Valószínűleg sok más egyházi vitához hasonlóan ez a probléma sem dagadt volna hatalmassá, ha Nesztoriosszal és követőivel nagyobb „diplomáciai érzékkel”, mai szóval azt mondhatjuk: empatikusabban tárgyaltak volna Róma képviselői, illetve Kürillosz, akinek fontos szerepe volt a vita rendezésében, pontosabban elmérgesedésében.
Ma már szinte elképzelhetetlen, milyen óriási közérdeklődés kísérte ezeket a sokszor csak apró részletekben, kis megfogalmazásbeli eltérésekben tetten érhető teológiai vitákat. Amikor az efezusi egyetemes zsinat 431-ben döntött, és több helyi zsinat után ismételten elítélték Nesztorioszt és követőit, kihirdették Mária istenanyaságával kapcsolatos döntésüket, a bazilika körül tolongó hatalmas tömeg ujjongásban tört ki, este a zsinati püspököket hangos ováció mellett, fáklyás menettel kísérték szállásukra. Hamarosan azonban ellenzsinatot tartott az ellentábor az antiochiai metropolita, Joannész vezetésével, és ezen nem Nesztorioszt, hanem Kürilloszt, későbbi nevén Alexandriai Szent Cirillt fosztották meg püspöki méltóságától, és ítélték el tanait. A két tábor képviselői később kiegyeztek, és aláírtak egy megállapodást, amely világosan megfogalmazza, hogy valamennyien egyetértenek Krisztus isteni és emberi természetének egységében, ám a nesztoriánusok ettől még nem tűntek el, hanem csak elvándoroltak a Római Birodalomból Perzsiába, ahol de facto Rómától is teljesen elszakadtak, és létrehozták a nesztoriánus perzsa nemzeti egyházat. A perzsa egyház ugyanis már korábban függetlenedett mind Bizánctól, mind Antiochiától: ez volt az első egyházszakadás 424-ben.
Az eredeti káld rítus számtalan nesztoriánus elemet tartalmaz. A káldok elvetik a képtisztelet minden formáját, a nyugati egyház hét szentsége közül nem ismerik el a bűnbánat és a betegek szentségét. Eredeti három fő liturgiájuk közül csak az úgynevezett „apostolok liturgiája” maradt meg Rómával való egyesülésük után. Nyelvük, a káld keleti szír nyelv, papjaik a nyugati papsághoz hasonlóan cölibátusban élnek, végzik a zsolozsmát. Öltözékük – a keleti köpenyt és a turbánt leszámítva – hasonlít a nyugati papok reverendaviseletéhez.