A győztesek mehetnek?

Júliusban távozik posztjáról Tommy Franks tábornok, a Közel-Keletért és Közép-Ázsiáért (huszonkilenc országnyi területért) felelős amerikai központi parancsnokság első embere, aki rendkívül alacsony saját veszteségekkel és rövid idő alatt két háborút is megnyert: az afganisztáni tálibok ellenit és a rendszerváltó irakit. A távozás önmagában még nem is tarthatna számot különösebb érdeklődésre (mandátuma egyéves hosszabbítást követően pontosan a nyár közepén jár le), ám a tény, hogy Franks még Donald Rumsfeld védelmi miniszter kifejezett kívánságára sem akarja karrierjét Washingtonban folytatni, mi több, egyenesen le akar szerelni, már figyelemre méltó. Legjobb a csúcson kiszállni? – tehetnék fel a megfigyelők a kérdést, ami látszólag érthetővé tenné, hogy Franks nem akarja elfogadni a szárazföldi erők (Army) vezérkari főnöki beosztását, amely júniusban Eric Shinseki tábornok távozásával üresedik meg.
Az elemzők teljesen érthető módon teszik fel kérdéseiket, hiszen a rendkívül nagy hatalommal járó beosztás egy sikeres katonának egyfajta elismerés Washington részéről. Ennek megtagadása inkább mintha passzív kritika volna az amerikai politikai döntéshozatal felé, amellyel Franksnak voltak – nyilvánosságra is kerülő – vitái mind Irak, mind Afganisztán kapcsán. Noha sokan a tábornoknak tulajdonítják a gyors iraki győzelmet – amely minden korábbi hadviselési szabályt felrúgva vezetett váratlanul gyors sikerhez –, a valóságban sokat küzdött Washingtonnal és személyesen főnökével, Rumsfelddel, hogy több katonát kapjon tervei megvalósításához – mindhiába. Az iraki rezsim gyengeségén múlott, hogy a spórolás nem ütött vissza, ám még senki nem felejtette el azokat a kényelmetlen napokat, amikor a Fedajjín-milíciák meglepetéseket okoztak a városok utcáin, rávilágítva a washingtoni vezetés veszélyes játékára.
Noha a kérdésekre válaszul Franks a feleségére hivatkozik, akinek 36 éves katonai pályafutása alatt már többször leszerelést ígért, nem kizárt, hogy az ilyesfajta politikai-katonai vitákat megelégelve engedett inkább a civil élet, az életrajzírás és az előadói körutak csábításának. A központi parancsnokságot vezető elődei közül többen is így tettek: például 1991-ben a második Öböl-háborút követően öt hónappal távozott a seregből Norman Schwarzkopf, az akkori győző is, aki szíve szerint már akkor sem állt volna meg Bagdadig. A sors furcsa fintora, hogy Schwarzkopfot éppen Colin Powell tábornok (jelenleg külügyminiszter), a vezérkari főnökök egyesített bizottságának akkori elnöke tartotta vissza.
A nem éppen ideális körülmények között távozó amerikai tábornokok sora persze nem az iraki sivatagból ered. Idő előtt távozott Wesley Clark, a NATO európai szövetséges erőinek parancsnoka is, aki sikerre vezette a jugoszláviai légi hadjáratot. Ő is több erőt vetett volna be a Milosevics-rezsim ellen, amint azt Modern hadviselés című könyvében részletesen meg is írta. Amikor Tommy Franks leveti három évtizede viselt egyenruháját, és kipiheni fáradalmait, talán hasonló „leleplezésre” adja fejét.