A gyűlölet szikrái

Néhány hónapnyi, mellesleg egy háborúval megspékelt viszonylagos nyugalom után ismét a terrortól retteg a világ. Egymást érik az öngyilkos robbantások. Rijád után ezúttal a csendes Casablancában csaptak le a gyűlölettől elvakult, vélt vagy valós igazuk érdekében ártatlan emberek életének kioltásától sem visszariadó, elsősorban az úgynevezett nyugati típusú civilizáció jelképeit, érdekeltségeit célba vevő fanatikusok. Eközben ismét aktivizálódtak az öngyilkos merénylők Izraelben, egyre nagyobb teret nyer e harcmodor Csecsenföldön, de bombák robbantak Karacsiban vagy Jemenben is. A XXI. század nagy háborúja újult erővel lángolt fel, görcsbe rándítva mindannyiunk gyomrát. E harc terepe ugyanis az egész világ, amit a kontinenseken átívelő terrorriadó is hűen jelez. Újabb merényletektől tartanak a Közel-Kelettől Kelet-Afrikán át Délkelet-Ázsiáig sok helyen. Nagy-Britannia elővigyázatosságból a Kenyába irányuló teljes légi forgalmat állította le, míg George Bush szokásos heti rádióbeszédében az amerikaiakat igyekezett felkészíteni a nemzetközi terrorizmus elleni háború elhúzódására. Megállapítva, hogy a terroristahálózat az Egyesült Államok afganisztáni és iraki hadjárata nyomán meggyengült ugyan, ám továbbra is akcióképes.
A terrorizmus ellen hosszú, tíz-tizenöt éves háborúra kell felkészülni, figyelmeztettek az amerikai vezetők és az elemzők 2001. szeptember 11. után. Ha valaki akkor nem hitt e szavaknak, kételyeit eloszlathatják az azóta történtek. Egyrészt mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a probléma gyökerei mélyebbek, mint azt sokan gondolták, másrészt a világ nem sokat tett idáig e métely kiirtásáért. Ami ugyanis eddig történt, az inkább ködszurkálás, mint hatékony fellépés. Elméleti fejtegetést sokat hallottunk már az új kihívás elleni harcról, a politikusok hangzatos szólamaiban sem volt hiány, a gyakorlatban azonban nem sok történt, s ebben a kevésben sem volt sok köszönet.
A legnagyobb eredménynek azt könyvelhetjük el, hogy – Henry Kissinger szavaival – szeptember 11-e tragédiája olyan fordulópont volt, amely a felszíni jelenségeket elválasztotta a nem látható tendenciáktól. Ez a felismerés pedig arra kényszerített mindenkit, hogy vessük el divatos, önelégült világképünket, és próbáljunk kialakítani egy másikat. E csapás megtanította Amerikát is arra, hogy a globalizált világról kialakított kényelmes előfeltevések nem igazak a világ azon része számára, amely a terrorizmushoz folyamodik. Ezt a részt – állapítja meg Kissinger – a jelek szerint a nyugati értékek iránt érzett olyan gyűlölet vezérli, hogy képviselői készek meghalni és súlyos szenvedéseket okozni ártatlanoknak, társadalmaink megsemmisítésének érdekében, annak a nevében, amit ők összeegyeztethetetlen értékek összecsapásának tartanak. Még a baj felismerését követő lépések is bizakodásra adtak alapot. Sokak várakozásával ellentétben az Egyesült Államok képes volt háromig számolni, úrrá lenni fájdalmán és a nimbuszának megtépázásából fakadó dühön is, és nem csapott vissza indulatból. E higgadt megfontoltság jutalmaként minden korábbit felülmúló szövetségi rendszer élén nézhetett szembe a kihívással. A terrorizmus ellen harcban formálódott széles nemzetközi koalíció messze meghaladta a hidegháborús kereteket. A soha nem látott atlanti egység mellett az ázsiai szövetségesek és olyan, az iszlám terrorizmus által fenyegetett országok is felsorakoztak Washington mellé, mint Oroszország, India vagy Kína. A benne kavargó ambivalens érzések ellenére a muzulmán világ nagy része is csendesen Amerika mellé állt, különösen azon államok, amelyeknek vezetését lassan létükben fenyegetik a fundamentalisták.
E támogatás tudatában még az Oszama bin Ladennel összefonódott tálib rendszer katonai megdöntése is érthető és elfogadható válasz volt a terrorizmusra, ez a harc azonban egyre inkább egyes államok elleni hadjárattá deformálódott, szűkült. Ennek látványos példája az Irak ellen indított háború. Szaddám Huszein rendszeréről ugyanis sok rosszat, elítélendőt lehet állítani, az al-Kaida-kapcsolatot azonban minden erőfeszítése ellenére sem tudta idáig bizonyítani az Egyesült Államok. A terrorizmus elleni jogos és időszerű fellépést azonban nem csupán Amerika igyekezett kihasználni saját céljai érdekében. Hosszú a vádjait, fellépését ily módon megalapozók s a megbélyegzettek listája is, miközben a nemzetközi terrorizmus – mint látjuk – a hálózatának szétzilálása, lefejezése okozta átmeneti zavar után újra támad. Nem segíti az okok feltárását, s így a hatékony fellépést az sem, hogy a robbantások füstje még el sem oszlik, s általában már kész is a verdikt: az elkövető az al-Kaida. Az Oszama bin Laden által létrehozott szervezetet ugyan többekkel ellentétben nem tartom egyfajta Amerika által kreált fantombrigádnak, ám misztifikálása a lényeget takarja el. Azt, hogy jelenleg nem csupán az al-Kaidával állunk szemben, hanem más szervezetekkel is. Nem zárom ki, hogy a Dzsamáa Iszlamiját, az Abu Szajjaf csoportot, Baszajevet vagy éppen a marokkói fundamentalistákat a helyi erőkkel szembeni, külön bejáratú elégedetlenségre építve, azt felhasználva az al-Kaida mozgatja. Valószínű, hogy legalábbis egy időben konkrét kapcsolat is volt közöttük, egyfajta terrorista világkormány létezésénél azonban reálisabbnak tűnik, hogy valahol egy tőről fakadó sérelmeik, s az ilyen-olyan okból megtalált vélt vagy valóban közös ellenség köti igazán össze ezeket az erőket. Az al-Kaida sokszor tévútra vivő misztifikálása helyett tehát inkább egyfajta közös gyökerű laza hálózatról beszélhetünk, amely, mint a szomorú példák, az egymást követő merényletek is mutatják, ma is képes kisebb támadásokat végrehajtani.
Az ilyen-olyan, valahol aztán egymásra találó fundamentalisták tábora nem apad, örök utánpótlást biztosít számára a szegénység, s a vallási szélsőségek terjedése is. Az a tény pedig, hogy az iszlám világ nagy része egyértelműen a globalizáció vesztesének tekinthető, segít az ellenségkép konkretizálásában. A mindezek egyvelegéből kinövő, egyre szervezettebbé váló iszlám terrorizmus vonzerejét csak növeli Amerika mind ellenszenvesebben kidomborodó birodalmi attitűdje is. Sajnálatos, hogy a terrorizmus elleni harcában őszintén elkötelezett Egyesült Államok az utóbbi időben valójában egyfolytában önmaga dolgát nehezíti. A terrorizmus elleni fellépés jegyében indított iraki háború például éppen a másik oldalt segítette azzal, hogy szétverte a korábbi széles körű nemzetközi összefogást. Újból kell építkezni, ami csak kitolja e valódi háború végét. A belső viták elterelik a figyelmet arról is, hogy valójában milyen válaszokat kellene adni századunk hatalmas kihívására. Az utóbbi két év tévútjai, hibái is segíthetnek ebben. Tovább erősíthetik például azokat az érveket, hogy többet kell foglalkozni a terrorizmus gyökereivel, a megelőzéssel. Az is elég nyilvánvaló immár, hogy csak hizlalja az iszlám terrorizmust, ha a hangsúly továbbra is a katonai reagáláson marad. Bushnak előbb-utóbb fel kell ismernie azt is, hogy a palesztin–izraeli konfliktus rendezése nélkül illúzió bármiféle előrelépésben reménykedni.
A feladat nehéz, de nem reménytelen, s külön erőt adhat hozzá az a tény, hogy a terrorizmus mint módszer semmivel sem igazolható.