A legenda tovább él. Köszönjük, Paul!

Ugye, ti is ott voltatok, srácok? Bevallom, a szemem kissé befátyolosodott, így nem vehettelek észre benneteket, de nem hiszem, hogy otthon maradtatok. És nem csak a nosztalgia okán. A nagy „Macca” koncertje ennél sokkal többet jelentett; végtére is odahaza bármikor lejátszhatjuk a kedvenc nótákat, hiszen az évtizedek során bespájzoltunk mindent, gyűltek a magnófelvételek, a komoly anyagi áldozatokra elszánt fanatikusoknál a becses bakelitlemezek, valamenynyiünk polcán ott díszlik az első kiadású Beatles-biblia, kották, szövegek, immáron szaporodnak a CD-k… Nem, nem csak a nosztalgia miatt jöttünk össze (Come together! – na igen, mi még találkozhatunk, ők négyen már csak a mennyek országában!)
Azért gyűltünk egybe, barátaim, régi játszótársak, mert végre százszázalékosan leomlott a vasfüggöny! Tegyétek a kezeteket a szívetekre, ugye, hogy ti is erre gondoltatok? A hetvenes-nyolcvanas években nem is álmodhattunk arról, hogy bármelyik gombafejű beteszi hozzánk a lábát. Ide a legjobb esetben is Karel Gott jött, meg Alla Pugacsova. Az élvezetek csúcsát az jelentette, amikor a Kisstadionban a Nashville Teens és a Free ledarált egy koncertet (a Spencer Davies Group mint első rockbanda járt nálunk, ha nem csalódom, de oda még nem engedett el az anyukánk.)
Ha igazán lépést akartunk tartani a saját korunkkal, itt, a drótakadályok innenső oldalán hétköznap és hétvégeken matek- és bioszlecke helyett felcsatoltuk magunkra az első kikönyörgött tranzisztoros rádiót, be a füldugót – hogy csak a miénk legyen mindaz, amit hallunk, meg titkolni is kellett, hogy a tilosban kószálunk –, és az állomáskereső gombbal megcéloztuk a Szabad Európát, a Délutáni randevúban Cseke László energikus hangját. A késő éjszakába nyúlóan boldog önkívületben tapadtunk a Luxira (Radio Luxemburg – lakszembörg), hogy a legfrissebb nótákat, a nyugati világ dagonyás mételyét a magunkévá tegyük. Az óraközi szünetekben másnap a legfontosabb megbeszélnivalók e tárgykörből kerültek ki, aki nem tudott hozzászólni a témához, kirekesztő bánásmódban részesült. Nagy eszméléseink idején a Beatles már gyakorlatilag nem is létezett, a fiúk az önálló karrier útjára léptek – eközben „pártunk és népünk haladt előre a szocializmus útján”. John, Paul, George és Ringo felváltva jelentkeztek ma már örökzöldnek számító dalokkal: megszületett a Something, az Imagine, a Band on the Run. Számunkra, akik a diktatúrában háromévente útlevélért kuncsorogtunk, hogy vonatra szállhassunk és eljussunk legalább Bécsig, az ő zenéjük fogalmazta meg a szabadságot. A Lennon–McCartney szerzőpáros a mindenkori minőségi mércénkké lett. De jó, hogy a korszak ellenében ilyen etalonjaink lehettek! Eszetekbe jutott a csütörtök esti buli után, hogy hányszor néztük meg anno a Szelíd motorosokat, a Nagyítást, a Fellini-Rómát, a Zabriskie Pointot, az Eper és vért, hogy temérdekszer hallgattuk végig a Bors őrmestert, az Abbey Road-albumot, Rice–Webbertől a Jézus Krisztus szupersztárt (akkoriban esélyét sem láttuk, hogy valaha nálunk levetítik a filmet), a Pink Floydtól az Atomszívű anyát, az Emerson, Lake és Palmer-, a Traffic-, a Led Zeppelin- és a Stones-remekeket. A rock és a film – a rajtuk keresztül ért impulzusok kovácsoltak minket össze. Ez a régi történet vitt minket Paul koncertjére.
És az a vágyunk is, hogy a falomlás végre teljessé legyen. Megtörtént. Több évtizedes sóvárgás után íme, ugyanabban lehetett részünk, amiben más nemzeteknek: a világ legismertebb, legnépszerűbb, legnagyobb hatású zenésze és elsőrangú bandája a mi kegyeinket kereste. Paul, 1700 koncerttel maga mögött a mi szórakoztatásunkra érkezett. Tette ezt úgy, hogy előző nap ugyanezt a show-t végigcsinálta Bécsben. A Back in The World turnén összesen vagy kilencvenszer lép fel Európa 16 országában.
Ki ez a jelképpé magasodott bálvány? Sir Paul McCartney a világ egyik leggazdagabb embere, kőkemény üzletember. A Beatles együttes dalszerzője, énekese, basszusgitárosa. Zenekar-alapító (Wings) és „lemezgyáros”, akinek Beatles-albumai óta mintegy negyven lemeze jelent meg. Generációk idolja, aki zenei talentumával, életművével meghatározó élményévé lett korunk zenésztársadalmának. Szülőhazájában a második évezred zeneszerzőjévé választották: voksaival megelőzte Mozartot, Bachot és Beethovent. „Macca” két éve dalszerzői munkásságáért elnyerte a Brit Komponisták Akadémiájának legmagasabb elismerését. Szaporodnak klasszikus zenei alkotásai: írt oratóriumokat, vonósnégyest, szimfóniákat. Költőként, festőművészként is nagy népszerűségre tett szert – festeni negyvenévesen kezdett, mára ötszáznál is több műve ismert. Elhivatott jótékonykodó, aki rendszeresen áldoz rákbetegek megsegítésére, állatvédelemre, küzd a tibetiek szabadságjogaiért, génkezelt élelmiszerek elleni kampányokban és a taposóaknák betiltására irányuló mozgalomban aktív szerepet vállal. Népszerűségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a tízéves kihagyás után ismét amerikai turnét vállaló zseniális művész koncertjeire másodpercenként kéttucatnyi jegy elfogyott. A neve minőségi produkciókhoz, jó ügyekhez garancia.
Ezt az egyedülállóan sokoldalú, hatvanéves fickót tudhattuk mindössze egy estére a vendégünknek. Szívünkben sokáig dédelgettük az álmot, ahogy reménykedők milliói más országokban, más kontinenseken, hogy egyszer majd összeáll a négyes fogat, ám ez a szép terv füstbe ment. Akkor ment füstbe, amikor egy elmeháborodott lelőtte Johnt, aki most már örökké negyvenéves marad és örökké lázadó. Húsz év múlva pedig a súlyos kór teperte le a jóságos George-ot, akit Paul mindig a testvéröccseként említett. A Beatles-legenda azonban él tovább, a Beatlesé, amelyet a New Musical Express olvasói minden idők legjobb rockbandájává választottak. Nem kétséges, hogy hasonló eredmény születne itt, a Duna két partján, hiszen mi is így szavaznánk, ugye, srácok?
Ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy az Arénában ti is hangosan énekeltétek a Yesterdayt és a Hey, Jude-ot. Tudom, hogy csak azért nem találkozott a pillantásunk, mert fátyolos lett a szemetek.
Látványos, kosztümös előkép, feszült várakozásban telt show-jelenet után megjelent a színen a zenészek zenésze, Paul és válogatott, négyfős csapata (Paul Wickens billentyűs, Rusty Anderson és Brian Ray gitáros, Abe Laboriel Jr. dobos). Ilyen színvonalú muzsikát nem hallottunk Budapesten, pedig egy-két sztárcsapat már elmerészkedett hozzánk. Időnként a szemünket dörgölgettük, ki egy könnycseppet távolított el, ki azért, mert meg akart győződni arról, hogy nem álmodik. A vetítőpaneleken megjelent színes és fekete-fehér, álló- és mozgóképekből összeállított program és mindaz, ami földön és levegőben történt, káprázatos multimédiás produkcióként került elénk. A zenei élményhez pedig semmi korábban hallott nem hasonlítható. Paul maga mellé vett észvesztően tehetséges fiatalokat, akik hangszertudásuk, virtuóz játékuk mellett olyan vokálokat prezentáltak, hogy a fülünk kettéállt a gyönyörűségtől. És ott állt vagy éppen ült, ki tudja, hány hangszert megszólaltatva (köztük Yamaha zongorát, ukulelét, többféle gitárt) az utánozhatatlan Paul. Mindannyiunk imádottja, aki ötvennek is alig látszik, s aki végigénekelte-muzsikálta a két és fél órás műsort. Kétharmad részben Beatles-, egyharmad részben Wings-slágereket. Nem emlékszem, hogy valaha bárki külföldi vendégművész magyarul végigkonferálta volna a saját műsorát. Paul a kedvünkért ezt is megtette, tökéletes kiejtéssel, elbűvölő kedvességgel.
Bizonyosra veszem, hogy észrevettétek, kicsit tartott tőlünk az elején. Az első két-három számnál érezni lehetett az izgalmat, az igyekezetet, hogy megfelelhessen az elvárásainknak, ami megmutatta, hogy mennyire a legnagyobb művészek közül való. A rocktörténetben pedig nincs párja. Gondolatban, ugye, ti is fejet hajtottatok előtte?