A leghűségesebb turista

Magyar állampolgárnak születni kell, mint a viccbeli csigának az autópálya szemközti oldalára. Akinek ez nem sikerült, de vágyik a kék útlevélre, annak tengernyi pénzre, birkatürelemre és sok alázatra van szüksége addig, amíg sikeresen átverekedi magát a hatóságok dzsungelén. Munkatársunk egy évvel az EU-csatlakozás előtt gyürkőzött neki a magyar állampolgárrá válás embert próbáló feladatának.

Kelet-Európa több országában jelentősen felértékelődött a magyar állampolgárság, hiszen a kék útlevéllel utazni csaknem egyet jelent a szabadság boldogságával: hatvankét országba nem kell vízum, jövő májustól pedig a unió nagy részében szabadon lehet munkát vállalni. Ezeket a lehetőségeket különösen a szerbiai és ukrajnai polgárok irigylik, akik rövidesen hozzánk is csak vízum birtokában jöhetnek. Így nem csoda, hogy a magyarországi letelepedés gondolata sokakban felmerül.
Én lassan tíz éve élek turistaútlevéllel Budapesten, ami azt jelenti, hogy harmincnaponta el kell hagynom az országot. A „pecsételés” után újabb egy hónapig maradhatok törvényesen – alighanem én vagyok Magyarország leghűségesebb turistája. Kicsit olyan ez a történet, mint az „ideiglenesen itt állomásozó szovjet csapatok” ügye. Hogy miért alakult ez így, hosszú volna elmagyarázni. A lényeg az, hogy nemrég vettem egy mély lélegzetet, s míg az ország lakossága azon morfondírozott, hogy nyithat-e majd cukrászdát Bécsben, én eldöntöttem: erdélyi magyarként a csatlakozásig hátralévő egy esztendőben megpróbálom megszerezni a magyar állampolgárságot.
A Matáv telefonkönyvében a b betűnél bevándorlás(i) szót nem, bevásárlóközpontot többtucatnyit találni. Hasonló az eredmény a letelepedés(i) kifejezés esetében is. Így ezt a fajta keresést feladva áttértem az internetes kutakodásra. A Miniszterelnöki Hivatal honlapjáról némi kitérő után eljutottam a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivataláig, ahol megtudtam, hogy beadhatom a letelepedési kérelmet, ha: felmenőim között volt magyar állampolgár (volt, így nem muszáj megszakítás nélkül három évig Magyarországon tartózkodnom a kérelem benyújtása előtt); itteni megélhetésem és lakhatásom biztosított, és ezenkívül csatolok még bizonyos iratokat. Mivel a hivatalt telefonon elérni gyakorlatilag lehetetlen, hiszek a digitális tartalomban, és nekifogok az iratok beszerzésének. Először is haza kell utaznom, ugyanis a román rendőrségtől erkölcsi bizonyítványt kell hoznom, igazolnom, hogy nem szerepelek az ottani bűnügyi nyilvántartásban. A román közigazgatásban uralkodó viszonyokról most ne essék szó – a lényeg az, hogy a papirost sikerült megszereznem némi sorban állás és készpénzbefizetés ellenében. A papír – a hazautazás költségével együtt – tizenötezer forintba került.
A következő lépés: be kell bizonyítanom, hogy nem szenvedek semmiféle, a magyar közegészséget fenyegető nyavalyában. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) telefonszámával szerencsém van: egy kellemes női hang gyorsan, szakszerűen tájékoztat a tennivalókról. Vérvétel, tüdőszűrés és székletvizsgálat vár rám, hogy kiderítsék: nem vagyok HIV-pozitív, tébécés, szifiliszes vagy leprás. Annak ellenére, hogy rendelkezem tébékártyával, a vizsgálat tizenkétezer forintba kerül, és külön ki kell fizetni a tüdőszűrés árát is. A hölgy azonban jókedvében lehet, mert elmondja: ha eldobom a tőlük kapott beutalót, akkor a tébékártyám terhére ingyen megröntgeneznek a körzeti tüdőszűrő állomáson, így spórolhatok csaknem kétezer forintot.
Az ÁNTSZ Váci úti intézetének várótermében a falon jókora tábla hirdeti, hogy az ügyfelek kiszolgálása a legszigorúbb nemzetközi szabvány, az ISO szerint történik. Bár korán érkeztem, csak a százharminckettes sorszám jut nekem. Előttem mongol szövőnők, kínai kereskedők, vajdasági és erdélyi magyar diákok adnak multikulturális aláfestést a procedúrához. Pár óra múlva szólítanak, s csak akkor derül ki, hogy nincs nálam kétezer forintos illetékbélyeg. Hiába, az ISO segít: az előtérben lévő büfénél egy kakaós csiga társaságában beruházhatok az okmánybélyegbe. Mivel sokallom a költséget, újra a tébékártyámra hivatkozom, de felvilágosítanak: az csak a beteg embereket szolgálja, én egészséges vagyok. Vagy nem, mondom, hiszen épp azért jöttem, hogy ez kiderüljön. Az önkéntes véradáskor kötelezően elvégzett HIV-szűrés eredményét sem fogadják el, pedig azt is egy magyar egészségügyi intézmény állította ki. Nincs mese, megkapom a csekket, vért vesznek, majd kapok egy dobozkát a székletmintához. Ha holnap behozom, egy hét múlva lesz eredmény. És ne feledjem a tüdőszűrést a körzeti állomáson.
Az egészségügyi szűrésen különben nemcsak a letelepedni vágyóknak, hanem a hosszabb ideig itt-tartózkodóknak is át kell esniük. Az osztrák Die Pressében április elején megjelent cikk arról tudósít, hogy az Európai Bizottság szerint a kötelezően előírt vizsgálat ellentétes az EU-joggal. Az osztrák lap azért kérte a brüsszeli állásfoglalást, mert a győri szakhatóság megtagadta egyik munkatársuk tartózkodási engedélyének meghosszabbítását, mivel az illető nem volt hajlandó alávetni magát az orvosi vizsgálatnak. Az EU-vélemény ellenére nem tervezik a magyar gyakorlat megváltoztatását. A rendszer azonban kijátszható, hiszen pár éve – némi készpénz ellenében – egy újságíró egy nap alatt megszerezte az egészségügyi bizonyítványt Gheorghe Funar kolozsvári polgármester nevére kiállítva, és senki nem igényelte nevezett személyes jelenlétét.
A következő lépés a tartózkodásra jogosító vízum beszerzése. A Külügyminisztérium honlapja szerint egy magyar betéti társaság beltagjaként jövedelemszerző vízumra vagyok jogosult. A kiállításához a következő iratokat kell beszereznem: a cégem társasági szerződését, a cégbíróságnak a cégbejegyzésről szóló végzését, az aláírási címpéldányt, a szakképzettségemet igazoló diplomát és a magyarországi lakhatásomról szóló igazolást. Természetesen kell a román útlevél, fénykép és ötven dollár készpénz, amelyek birtokában el kell utaznom Kolozsvárra, a lakóhelyem szerint illetékes magyar főkonzulátusra.
Nem értettem a dolog logikáját, ezért levelet fogalmaztam a külügy konzuli osztályának, amelyben kifejtettem: ha Kolozsvárott kell kérnem a vízumot, akkor előbb Budapesten kikérem a cégiratokat az illetékes hatóságoktól, majd a kincses városban beadom a vízumkérelmet, aztán a konzulátus elküldi a papírjaimat Budapestre engedélyeztetésre, onnan visszaküldik az elbírált iratot Funar városába, majd én is odautazom átvenni a vízumot. Úgy gondolom, ezt lehetne egyszerűbben is: például Budapesten a külügy konzuli osztályán is megoldhatnák a problémámat. A villanylevelemre tíz nap után jött válasz. A Sipos Ilona aláírással érkezett levél kijelöl-kimásol módszerrel készült: a hivatalnok gyakorlatilag átmásolta a törvényt, utánagépelve, hogy „a Külügyminisztériumnak nincs semmilyen jogköre a külföldiek magyarországi tartózkodásával kapcsolatban”. Roppant érdekes: akkor miért adják ki a vízumot odaát egy diplomáciai intézményben? Esetleg arra talán megiscsak van jogkörük, hogy a külügy weboldalán a kolozsvári magyar főkonzulátus aktuális ügyeleti telefonszámát tüntessék fel (a jelenleg megadott forma ugyanis egy éve megszűnt Romániában)?! És talán volna mód a főkonzulátus ügyfélfogadási idejének közlésére is, mert aki mondjuk keddre vagy csütörtökre tervezi az ügyintézést, azt kellemetlen meglepetés érheti a helyszínen, ezeken a napokon ugyanis nincs ügyfélfogadás.

Beszerzem a cégiratok hiteles másolatait és az aláírási címpéldányt (tizenötezer forint), és irány Kolozsvár. A MÁV árképzési gyakorlata is megérne egy misét: a Korona nemzetközi gyorsvonatra Budapesttől Kolozsvárig tizenegyezer forintba kerül egy út, de ha retúrjegyet vásárolok, akkor csak nyolcezer összesen. Éjfél után érkezem a kincses városba, reggelig az állomás környéki lajbiszaggató korcsmákban töltöm az időt. Öreg hiba: hatkor a konzulátuson már jókora sor jelzi, hogy a profik egyenesen odamentek a vonattól. A sorban aztán kiderül: hiába van nálam a tengernyi irat, mert ha alacsony a cégem jegyzett tőkéje, akkor fantomvállalkozás gyanúja miatt a belügy nem fogja kiadni a vízumot. Hiába hoztam hát el a cég többévi auditált mérlegét, amelyek több tízmillió forintos forgalmat mutatnak, a magyar közigazgatás logikája szerint a harmincezer forintos alaptőke egyenlő a fantomvállalkozással. Nincs mese, visszautazom Budapestre, keresek egy ügyvédet, és egy sebtiben összehívott taggyűléssel félmillió forintra emeljük a vállalkozás alaptőkéjét. Mindez újabb negyvenötezer forint kiadás (illetékbélyeg, hivatalos közlönyben való megjelentetés, ügyvédi munkadíj), aztán újabb nyolcezer a kolozsvári retúrjegy, némi sorban állás, és beadhatom a vízumkérelmet ötven dollárért. Az elbírálásig van három hetem, ez alatt végiggondolhatom: miért nem bízik a magyar közigazgatás annyira a saját, magasan képzett diplomatáiban, hogy rájuk ruházza az elbírálás jogát? A lényeg: nem bízik, így a főkonzulátus gyakorlatilag egyszerű postaként működik, hiszen beveszi a kérelmeket, elküldi Budapestre, majd az elbírálást kiközvetítik az ügyfélnek.
Eltelik a három hét, megint Kolozsvárra utazom, sorba állok, és máris benne van a hologramos csoda az útlevelemben.
Innen már csak egy lépés van hátra a letelepedési procedúra elindításáig: le kell fordíttatnom az erkölcsi bizonyítványomat, az anyakönyvi kivonatomat, az útlevelemet és a végzettségemet igazoló papírokat. Ezt csak az Országos Fordító- és Fordításhitelesítő Irodánál (OFFI) tehetem meg, de a monopolhelyzetben levő cég weboldalán hiába keresem az árakról szóló tájékoztatást. A helyszínen kissé megdöbbenek az árakon: huszonöt sornyi szöveget kétnapos határidővel négyezer forintért (plusz áfa) fordít le magyarra az iroda, s ha netán olyan „ritka” nyelven viszi az ember a fordítanivalót, mint a román, akkor huszonöttől száz százalékig terjedő nyelvpótlékot számolnak fel. Erre jön még az oldalankénti ezerforintos (plusz áfa) hitelesítési díj, valamint a háromszáz forintos illeték. Az ilyesmire mondják Pesten, hogy ügyes.
Az elképesztő árakat látva a kéthetes határidő mellett döntök. Viszonylag könnyen megúszom, húszezer forinttól szabadítanak meg előleg gyanánt. A részletes számlából kiderül, hogy az összesen háromszázhuszonhat leütést tartalmazó erkölcsi bizonyítványom fordítása ötezer forintba kerül (egy oldalnak számítják a kevesebb mint hét sort!), arról nem is beszélve, hogy típusnyomtatványról lévén szó, személyenként csak a név, a születési adatok és a lakcím változik, tehát fordítani semmit sem kell, csak hatvannégyszer hozzáérni a billentyűzethez. A mozdulat darabja hetvennyolc forintomba került. De ne panaszkodjam: egy ismerősöm, aki az egyik budapesti minisztérium román–magyar szaktolmácsa, a saját egyetemi diplomájának a fordítását sem tudta elfogadtatni az OFFI-val, ezért súlyos ezreket fizetett a hivatalos változatért. Csak a szakma megnevezésénél tévedtek, más minden stimmelt.
A monopólium ellen már a Magyarországi Fordítóirodák Egyesülete is felemelte a szavát. Az egyesület szerint itt is ugyanaz a helyzet, mint az állami nyelvvizsgák esetében: ott sikerült megtörni a Rigó utca egyeduralmát, és ma már akkreditált iskolákban is lehet vizsgázni. A civil szervezet egészen az Alkotmánybíróságig ment a panaszával, védve a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát, de nem járt sikerrel. Az 1995-ös beadványára a testület három év múlva azt válaszolta, hogy az indítvány nem megalapozott, mivel a hiteles fordítás állami közfeladat. A fordítók érvei mégis elgondolkodtatók: az OFFI sok esetben külső szakembert kér fel a feladatra, ám ha ez az ember olyan fordítást próbál hitelesíttetni, amelyet nem felkérésre végzett, azt már lektoráltatnia kell.
A magyar fordítói piac szereplői álmodni sem mernek olyan árakról, amilyet a hivatalos fordítóiroda megengedhet magának. Vegyük például a határidőket és az elszámolást: a piacon teljesen természetes az egy nap alatt elvégzett munka, és ezért általában nem kérnek felárat. Az OFFI-nál a kétnapos határidőre végzett fordítás kétszer annyiba kerül, mint az egy hónapra vállalt munka. A magáncégeknél az elszámolás leütésalapú; Németországban sorban számolnak, az OFFI-nál oldalban, és egy oldal plusz egy sor már két oldalnak számít. Így fordulhat elő, hogy egy magánirodánál egy sablonszöveg (például anyakönyvi kivonat fordítása) másnapra kétezer–kétezer-ötszáz forintba kerül, ám ugyanez az OFFI-nál elérheti a tizenegyezer forintot is! Ha például az ügyfél kész fordítást hoz, amelyet csak lektoráltatni és hitelesíttetni szeretne, csak nagy hercehurca árán tud érvényesülni: az illető nyelvért felelős osztályon gúnyos mosollyal blamálják az esetleges hibákat, holott éppen ez a lektorálás lényege: kijavítani a hibát.
Pár napja elkészültek a fordítások, így minden akadály elhárult az elől, hogy végre megjelenjek az Állampolgársági és Bevándorlási Hivatal előtt, és elindítsam a letelepedési procedúrát. Eddig száznegyvenhétezer forintot költöttem, nem számolva a telefonálgatásokat, valamint a sorban állással és utazgatással eltöltött idő árát. Szurkoljanak nekem: újdonsült magyar állampolgárságú ismerőseim szerint még csak most jön a neheze.
Mivel a szerző viszontagságait a továbbiakban is szeretné nyomon követni lapunk, egyelőre a cikk írójának nevét a Magyar Nemzet nem fedi fel.