Az egyre csökkenő lélekszámú községek zöme hajdan virágzó falu volt, de a termelőszövetkezetek megszűnésével, a növekvő munkanélküliség miatt elvándoroltak az emberek, főleg a fiatalok a városokba. Előbb az iskolákat, majd az óvodákat zárták be, ma az orvos is csak hetente egyszer jön, s már a vonat sem áll meg. Most pedig úgy tűnik, a kistelepülési postahivatalok lelakatolásával az utolsó kapocs is megszűnik a külvilággal. Pedig Magyarország 3200 településének egynegyede kisközség.
Amit a Magyar Posta boszorkánykonyhájában mostanság kifőztek, az alaposan megfekszi majd sok ezer ember gyomrát. Az érintett postások az újságokból és a televízióból tudhatták meg, hogy állásuk veszélyben forog. A „méregkeverés” azóta teljes titoktartás mellett folyik, a postabezárásokról semmilyen információ nem szivároghat ki. A hatszáznál kisebb lélekszámú települések lakói értetlenül állnak hír előtt, amely csak Somogy megyében hetvenhárom községet érint ebben az évben, s a következő esztendő is vészterhesnek ígérkezik.
A somogyi dombhajlatokban temérdek apró falvacska bújik meg, akár a gyöngyszemek, szépen felfűzve a kanyargós utakra, melyeket megművelt földek szegélyeznek. A Balatontól tíz kilométerre lévő, kétszázötvenhárom lélekszámú Lullán már vagy két éve megszűnt a postahivatal, helyette piros postaládák sorjáznak az út mentén. Legközelebb Tabon van postahivatal, ide öt kilométerre, onnét akár még faxot is lehet küldeni. Ahogy haladunk délnek, Kapolyon kint még a cégér. A falon táblák jelzik: igénybe vehető itt bankszolgáltatás, köthető biztosítás, s a takaros, tornácos házban feladhatók a szerencsejátékok szelvényei is. Mivel 782-en élnek a településen, a hivatalvezető nyugodtnak tűnik. Jóllehet hallott a készülő bezárásokról, s arról az ígéretről is, hogy az embereket nem teszik utcára, szerinte mégis lesznek leépítések.
Somogyacsa felé, az útba eső falvakban postamesterség működik, ami azt jelenti, hogy egy vállalkozó bérleti díjat fizet a helyiségért, s a forgalom után részesedik a bevételből. Így van ez a 486 lakosú Zicsen is, ahol szegényes kis hivatalt tudhat magáénak a község, az a postamesternek mégis szerény, de biztos jövedelmet biztosít. Most ez a kevés is veszélybe kerülhet. Emberünk egyelőre azonban bizakodó, három hónap a felmondási idő, utána nem tudja, mi lesz, ha az ő hivatala is megszűnik. Más munkalehetőség nincs a környéken, s a vállalkozó munkanélküli-segélyért sem folyamodhat. Somogyacsán ugyan mindössze kétszázhatvanhatan laknak, de a külterülettel együtt bőven ad munkát a hivatalvezetőnek és a kézbesítőnek egyaránt, aki a közeli Bannyapusztán lakik, és napi hét órában hordja szét a küldeményeket – havonta ötvennégyezer forint nettó fizetésért. Minthogy tizenöt éve rója a környéket, Nusikát mindenki ismeri. Ő a helyi újságban olvasott a postahivatalok bezárásától. Fel is hívta a pécsi igazgatóságot, de nem tudott meg semmit. – Mi leszünk az utolsók, akiket értesítenek – vonja meg a vállát, s még hozzáteszi: – Majd kész tények elé állítanak.
A somogyacsai postával szemben két asszony beszélget, ők is olvasták a hírt, s egyszerűen nem akarják elhinni, hogy ez megtörténhet. A fiatalabbik, Ilonka a fővárosból költözött a somogyi településre, tetszett neki a takaros kis község, a csönd, a nyugalom, a barátságos emberek. De úgy döntött, mégsem marad itt. Igen neki van keseredve. Hogy miért? Ezt Margitka próbálja megmagyarázni. – Nincs munka, a közlekedés pedig egyre nehezebb. Ritkán jár a busz, legtöbben más településeken dolgoznak, és sokan csak átszállással jutnak be a munkahelyükre. Az orvos egy héten egyszer jön, ha szükség van rá, nyolc kilométerre, Törökkoppányba kell menni. A gyerekek is oda járnak iskolába, óvodába meg Somogydöröcskére. Én itt születtem, már nyugdíjas vagyok, mellesleg önkormányzati képviselő is – teszi hozzá bizalmasan, majd határozottan kijelenti: – Nem szűnhet meg a posta, erre nekünk szükségünk van, nem vehetik el tőlünk ezt is. Itt már alig él fiatal, sok az idős, beteg, egyedülálló ember. Vajon mi lesz velük?
Ráksiban Tormási László kísér a polgármester házához. Szerinte nem tehetik meg, hogy bezárják a postát, hiszen arra szükség van. Igaz, már vagy tíz éve nem lehet feladni a szerencsejátékok szelvényeit, így azóta nem is lottózik. Garai István az ötszázharminckét lelkes település első embere, s hitetlenkedve olvasta a hírt.
– El sem tudom képzelni, mi lenne itt, ha bezárnák a postát. Reggel sokszor másfél óráig nem fogy el a sor, s mivel egy forgalmas út mentén van, az erre áthaladók is megállnak. Itt a faluban, de a környező településeken is egyre több német vett házat, nyáron pedig kimondottan nagy az idegenforgalom. Mi anyagilag nem tudunk többel hozzájárulni a fennmaradásához. Így is – mivel a polgármesteri hivatal épületében működik – csupán egy jelképes összeget kérünk, hogy úgy mondjam, a teljes ellátásért – helyiségért, fűtésért, világításért – magyarázza, majd határozottan hozzáteszi: – Ragaszkodunk a postához! A mozgó kocsi nem megoldás ilyen forgalom mellett. Ha itt áll órákig, mikor ér a végére? Arról nem is beszélve, hogy százötven nyugdíjasunk van, ők hogyan kapják meg a nyugdíjukat? Most a hivatalvezető reggel két órát van a postán, utána kikézbesíti a küldeményeket, és délután újra kinyit. Mégis, ahhoz, hogy meg tudjon élni, mindenfélét árul, még vécépapírt is.
Ugyanez a helyzet Somodoron is, amely zsákfalu, s egykoron nyolcszázan éltek itt. Ma már csak négyszázhatvanketten. Makai Sándor polgármester vállalkozó, a faluban van hentesüzlete.
– Nem hiszem, hogy tetszeni fog az embereknek, ha bezárják a postát, hiszen a banki szolgáltatás révén ide kapják a fizetéseket. Az egyik kézbesítői állás már így is megszűnt, most a postamester egyedül lát el minden feladatot. Erről már beszéltünk a falugyűlésen is. Az itteni hivatal vállalkozásban működik, ingyen adjuk a helyiséget, de többet nem tehetünk. Idén így is be kell zárnunk az iskolánkat, mert nem tudjuk fizetni a megemelt pedagógusbéreket, ami az önkormányzatnak százhuszonöt százalékos költségemelkedést jelentett. Nekem is van két gyerekem, ezután majd Mernyére járnak iskolába. De elveszik tőlünk az orvosi ügyeletet, a fizikoterápiát is, mert nem felel meg az uniós követelményeknek. Úgy látom, a falusi embereknek a csatlakozásból csak hátránya származik majd – zúdul a panasz a polgármesterből, aki hat évig volt falugondnok, s kérdezni sem kell, sorolja a nehézségeket az egyetlen ide települt vállalkozásról, amely máshol fizeti be az adót, mégis az ő útjaikat rongálják a nehézgépjárműveikkel, hogy a területfejlesztésre szánt állami pénz egy nullával lett kevesebb, és harminckét település pályázik összesen huszonhárommillió forintra. Mutatja a széttöredezett járdát, amely hat kilométer hosszú, és 1967 óta nem újították fel, és tízmillióba kerülne. Miközben 60–68 millióból gazdálkodik a község, harminchárom szociális segélyesről gondoskodik, és az itt élők hetven százaléka nyugdíjas, de most mindegyiknek házhoz viszik a pénzt.
Most a tágas mező felé int: – Ott a vasút. Azt is meg akarják szüntetni, de buszpótlásról nem tudnak gondoskodni. A gyerekek sokszor így sem férnek fel a buszra. Télen három napig nem mentek iskolába, mert a havazás miatt nem jártak a vonatok. Most alkudozom, hogy legyen iskolabusz, ami beviszi őket Mernyére, de elég reménytelennek látszik. A kormány Budapestnek ad pénzt, itt 2002-ben az utolsó tehenet is levágták, és felére csökkent a sertés felvásárlási ára is. Most a postát is el akarják venni. Nem is tudom hogyan számolják ki, hogy hány lakosunk van, hiszen majd minden falunak van külterülete, s az ott lakók is oda tartoznak. A postás pedig oda is kimegy. Somodor jelenleg azért zsákfalu, mert nem tudunk megépíteni nyolcszáz méternyi utat, amely összekapcsolna minket a 67-es úttal. Azután itt van Somodorpuszta, ahol valamikor ezren éltek, ma összesen öt házban laknak, a többit vagy ledózerolták, vagy sorsára hagyva omladozik. Persze akkor még Somodor is nyolcszáz lelkes falu volt. Mindent tönkretesznek, amit létrehoztak. Nem akarják tudomásul venni, hogy itt is emberek élnek – néz a termetes polgármester a távolba, ahonnan semmi jó nem jöhet, s egyre kilátástalanabbnak látja faluja sorsát.
Somodorpusztára kacskaringós földút vezet, sokszor csak a villanypóznák jelzik, talán van még élet arrafelé. Hiszen ahol valamikor ezer ember élt, az nem tűnik el csak úgy a föld színéről. Pedig majdnem ez az igazság. Egyszer csak ott találjuk magunkat egy utcában, amely a semmi közepén halad, két oldalán több a foghíj, mint a ház. A többi utca eltűnt házastól, kertestől, kerítésestől, járdástól. Ez az egy maradt meg. Néhol egy-egy díszfa, hatalmas feketefenyő a régi idők tanújaként árulkodik arról, hogy ott valaha gondozott kert volt. A elhagyatott tájat most különös pompába öltözteti a megszámlálhatatlan tulipánfa és orgonabokor, s egy röpke időre legalább a természet még tavaszonként felvirágoztatja a hajdanvolt falut. A megmaradt épületek szegényesek, de messziről látszik, melyikben laknak. Ennek biztos jele a rendben tartott kert, az udvaron heverő, de az idegenre rá sem hederítő kutya, aki helyett az ember jön elő, ha nagy ritkán arra téved valaki. Ráérnek, itt lassan telik az idő. Amire a néhány itt ragadt léleknek szüksége van – élelmiszer –, az önkormányzat kiszállítja nekik.
Most éppen négyen is állnak a széles utca közepén. Csatlakozunk hozzájuk, feltehetően ilyen népes csapat már régen verődött össze errefelé. Első pillantásra feltűnik, ki a jövevény, s ki az, aki itt tengeti munka nélküli életét. Az idegenek Pécsről érkeztek, itt keresnek házat, tetszik nekik a nyugalom, és a Kaposváron lakó gyerekekhez meg az unokákhoz is közelebb lennének. A két szomorú, megtört férfi szembeszomszéd. Az idősebbet inkább az élet öregítette meg, mintsem az idő, a fiatalabbnak még csak a tekintete tört meg. Félénken, de szívélyesen és érdeklődve fogadják a hirtelen támadt sokadalmat.
A posták megszűnésével ki tudja, hány, ma még népes község és falu jut hasonló, bár korántsem megérdemelt sorsra?
***
Nem fejlesztik, bezárják. Kalmár István az előző kormány idején volt a Magyar Posta elnök-vezérigazgatója , s legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy utódai visszaforgatják az idő kerekét a tizennyolcadik századba. – A mi terveinkben a mostani intézkedéseknek pont az ellenkezője szerepelt – mondta lapunknak. – Nemhogy bezárni, inkább fejleszteni szerettük volna a postahivatalokat, bővíteni azok szolgáltatásait. Mi telepostának neveztük, s a múlt év végére már ötszáz postahivatalban tettük volna elérhetővé a banki szolgáltatást, idén pedig már ezerkétszáz helyen. Ezek a posták információs végpontokká váltak volna, ahol később az egyébként nyereségesen működő, de a szintén megszüntetett utazási irodánk terjeszthette volna előbb prospektusait, s eljutottunk volna oda, hogy ügyfeleink akár repülőjegyet is rendelhettek volna. A teleposták ötletét ez a kormány is átvette, csak közben a postát megszünteti. Egyszerűen nem értem, hogy hogyan gondolják egy mikrobusszal megoldani az összes tevékenységet. A postán van vagy kellene lennie banki, biztosítói szolgáltatásnak, de felmerül a kérdés: hogyan és mikor kapják meg az előfizetők az újságokat, a nyugdíjasok az illetményüket, a bankkártyával rendelkezők miképpen jutnak a pénzükhöz, a gépi szerencsejátékról, fax, távirat küldéséről, vagy a legegyszerűbbről, a sárga csekk befizetéséről már nem is beszélve. Ehhez jobban védett járművekre, komoly gépkocsiparkra lenne szükség, s még hosszan sorolhatnánk, mi mindent igényelne. Azt hittük, a postakocsik kora lejárt. Miközben információs társadalomról beszélünk, a magyar települések negyedrészét egyszerűen elvágják a világtól, s így ezek a községek menthetetlenül leszakadnak, szép lassan elsorvadnak. De az is fontos kérdés, vajon milyen alapon választották ki éppen ezt a három területet – Miskolc és Sopron környékét, valamint Somogy megyét –, ahol hivatalokat zárnak be?
takács péter
Magyarország felajánlotta segítségét az égési sérültek ellátásában a svájci tűzeset után
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!