A menekülés folyosóin

Afganisztán kopár hegyei között öszvérhátra kötözött, felcímkézett málhák, Afrikában vagy Irakban szállítmánynyal megrakodott, lépésben araszoló teherautók. Élelmiszer, gyógyszer. Már csak úgy van a mi időnkben, hogy az emberiség az egyik kezével pusztít és rombol, a másikkal pedig próbálja enyhíteni a fájdalmat. Feltéve, ha megengedik neki. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Gyermekvédelmi Alapját 1946-ban hozták létre. A szervezet akkor UNRRA néven vált ismertté, 1953-tól hívják UNICEF-nek. Céljuk az volt, hogy minden, a második világháború által sújtott országban naponta egyszer meleg ételhez és egy pohár tejhez jussanak a gyerekek. Több mint fél évszázada ennek. A lényeg nem változott, legfeljebb a földrészek és a szerepek cserélődnek.

Kevéssé tudott, hogy 1945 után nemcsak a Vöröskereszt, hanem az UNRRA is működtetett segélyszolgálatot Magyarországon. Élelmiszert, ruhaneműt, cipőket, takarókat szállítottak elsősorban a gyermekintézményeknek. De a tébécé és a malária elleni védekezésben is igyekeztek segíteni. Fényképfelvételek örökítik meg, ahogyan a szervezet munkatársai a mocsaras vidékek melletti tanyákon a maláriát terjesztő szúnyogokat vegyszerekkel igyekeznek távol tartani. Arról sem esett sok szó, hogy 1949-ben az UNRRA tevékenységét is gyanúsnak találták, a képviselet külföldi munkatársai arra kényszerültek, hogy elhagyják az országot. Itteni kollégáik rosszabbul jártak. Letartóztatták, perbe fogták őket. Az iroda magyarországi vezetőjét, Hunkár Dénest az ENSZ részére való kémkedéssel gyanúsították meg. Életfogytiglani börtönre ítélték, hat év után szabadult. Az 1956-os forradalom után az utódszervezet, az UNICEF jelen volt az ausztriai menekülttáborokban, ahol a magyar családoknak igyekeztek segíteni.

A szervezet jelenléte Magyarországon a hetvenes évektől tekinthető állandónak. Ma civil szervezetként működik, fenntartását és a nemzetközi segélyprogramokhoz való anyagi hozzájárulását saját erőből és adományokból teremti elő.
Az UNICEF Magyar Nemzeti Bizottságának székhelye néhány szoba, szinte minden talpalatnyi helyet elborítanak a postázandó levelek, küldemények. Rengeteg a tennivaló, és mindössze hét munkatársuk van – magyarázza Kecskeméti Edit igazgató, aki korábban a gyermekjogok szakértőjeként dolgozott.

– Milyen kép alakult ki a nemzetközi szervezetben a mi gyermekeink helyzetéről?

– A legalapvetőbb mutatók jók. Bár utóbb az az aggály fogalmazódott meg, mintha a hátrányos szociális helyzetű gyerekek tanulási, érvényesülési esélyei rosszabbodnának. De szerencsére mi már jó ideje azon országok között vagyunk, amelyek tudnak adni másoknak. Az UNICEF humanitárius tevékenységének súlypontja 1953-ban, amikor létét megerősítették, Ázsia és Latin-Amerika szenvedéseinek „csillapítására” irányult. Az alapelv ma is változatlan, elsősorban ott vannak jelen, ahol igen alacsony az egy főre jutó nemzeti jövedelem, ám magas a gyermekszám és a csecsemőhalandóság. A világ 140-150 súlyos helyzetben lévő országában van UNICEF-iroda, amelyek fenntartásáról a szervezet gondoskodik. A harminchét úgynevezett fejlett gazdaságú országban – amelyek közé mi is tartozunk – a nemzetközi szervezethez önfenntartó nemzeti bizottságok kapcsolódnak. Évente több mint egymilliárd dollárból gazdálkodik a szervezet, ami a tagországok önkéntes hozzájárulásából és magánadományokból áll össze. A legnagyobb befizető az Egyesült Államok.

– Úgy tartják, oly sok már a baj, hogy kezdjük megszokni. Hogyan reagálnak az önök adománykérő leveleire?

– A legérzékenyebbek az idősebb, szerényebb jövedelmű emberek. Talán mert tudják, megtapasztalták, mi a háború, a nélkülözés. A fiatalok gyakran kérdezik, van-e mód személyes segítségre. Néhány nagyvállalat is rendszeres támogatónk.

– Ma már szerencsére sokféle civil szervezet igyekszik segíteni mások szenvedésein. Ám az ember olykor elbizonytalanodik, hiszen nem tudja követni az adományok sorsát. Nem találkoznak gyanakvással, hogy esetleg nem a megfelelő helyre kerül az összegyűjtött pénz?

– Az emberek szeretik, ha világosan megmondjuk, mire fordítjuk adományaikat. Kétezer forintból ezer fertőtlenítőtablettára futja, s minden darab tabletta négy-öt liter vizet tehet ihatóvá. Tízezer forintból pedig kétszázötven gyermek kaphat kanyaró elleni védőoltást. Az utóbbi időkben Magyarország polgárai évente 300-400 ezer dollárral járultak hozzá a szervezet költségvetéséhez. Ebben benne van az általunk forgalmazott képeslapokból, játékokból származó bevétel is.

– Megtörténhet-e, hogy a humanitárius szervezetek – nagyok és kicsik – nem erősítik, hanem akadályozzák egymás munkáját?

– A maga helyén mindenkire szükség van. Az adományozók szempontjából pedig a választás lehetősége kifejezetten motiváló. Az UNICEF 1983 óta van jelen Irakban. Tapasztalati és helyismerete alapján nyilvánvaló, hogy a humanitárius tevékenységek összehangolásában kulcsszerepe lesz. Több mint egy évtizede ismert adat, hogy egymillió rosszul táplált gyerekről kellene megfelelően gondoskodni – ez folyamatos teendő. A szervezet az utóbbi iraki háború kitöréséig meghatározó szerepet játszott az „olajat élelmiszerért” programban.

– Az olaj szó immár nehezen választható el az érdektől és az erőszaktól. Hogyan viszonyultak a diktatúra idején az iraki hatóságok a szervezet munkájához?

– Nem lehetett volna megoldani a feladatot az ottani egészségügyi és élelmezési minisztérium együttműködése nélkül. A háború kitörését féléves felkészülés előzte meg, amelyben az UNICEF arra próbált összpontosítani, hogy a civil lakosságot, a családokat, a gyerekeket érő szenvedéseket, károkat enyhíteni tudja majd. Idejekorán gondoskodott a szétosztandó élelmiszerkészletek raktározásáról a környező országok határainál lévő központjaiban. Februárban és márciusban a szervezet helyi munkatársai rohamtempóban oltottak be négymillió iraki gyereket paralízis és félmilliót kanyaró ellen. Mivel számítani lehetett a közműhálózat megrongálódására, a szervezet helyi munkatársai a városokba az ivóvíz fertőtlenítéséhez szükséges szűrőket és tartályokat telepítettek. A vízkérdés különösen sebezhető pontja a lakosságnak, hiszen a háborús események csak súlyosbították azt a helyzetet, hogy a vidéki lakosság negyven százaléka nem jut iható vízhez.

– A törzsi háborúkat megszenvedő Afrikában „bevett szokás”, hogy az élelmiszersegélyeket rablóbandák kobozzák el, a jószolgálati szervezetek munkatársainak életét sem kímélve. Milyen módszereik vannak a védekezésre?

– Sajnos Afrikában generációk nőnek úgy fel, hogy nem ismernek mást, csak a vérengzést. Ezeken a helyeken megpróbálnak „egyezséget kötni” a szemben álló felekkel. Ez azt jelenti, hogy bizonyos időszakokban vagy napokon amolyan békefolyosót nyitnak, és átengedik a szállítmányokat. Itt, Irakban a gond az volt, hogy a háborús állapotok miatt nem lehetett a közeli határokról elindulni. Így a segítségnyújtás aktívabb szakaszáról csak a közeljövőben beszélhetünk.

– Hosszú távú programjuk optimistának tekinthető, hiszen a harmadik világ gyermekeinek oktatására, egészségük javítására, a gyermekjogok érvényesülésére helyezték a hangsúlyt. Mennyiben kellett módosítaniuk ezen?

– Tény, hogy az utóbbi évtizedekben harminc-negyven, különböző időtartamú és kiterjedésű háború zajlott földünkön. De az említett célok változatlanok. Az UNICEF éves költségvetéséből, ami több mint egymilliárd dollár, húsz százalékot fordítanak a lokális háborúkkal és természeti katasztrófákkal kapcsolatos humanitárius segélyekre és programokra. Azzal is szembe kellett nézni, hogy alapvetően megváltozott az említett háborúk jellege. Nem kímélik a civil lakosságot, sőt egyre nagyobb mértékben sújtják őket. A menekülők hetven százaléka aszszony és gyerek. Az is elmondható, hogy immár nemcsak véletlen áldozatok, hanem célponttá váltak. Ehhez kell a segítségnyújtás szervezettségét, mikéntjét igazítani.

– Ahhoz, hogy a segítség célba érjen, valós adatokra, információkra van szükség. Hozzájutnak ezekhez? Csak azért kérdem, mert a mostani iraki háborúról szóló híradásokban is tetten érhető volt a civil sebesültek, halottak számával kapcsolatos „kozmetikázás”.

– Az azonnali humanitárius segítségnyújtást két körülmény akadályozza. Az egyik, hogy mikor adja meg a katonai hatóság az adott országba a beutazás lehetőségét. A másik, hogy amikor már bejutottak a szállítmánnyal, nem lehet tudni, ténylegesen milyen károk vannak, kik szenvednek leginkább szükséget. Televíziós közvetítésben is láthattuk, hogyan kapkodják le a férfiak a teherautókról az élelmiszert, a gyógyszert. Nem biztos, hogy a leginkább rászorultaknak jutott belőle.

– Hogyan lehet ésszerűen cselekedni?

– Szükséges egy központ, lehet sátortábor vagy valamilyen épület, amelyhez eljutnak a rászorulók. Itt a szervezet helyi munkatársai már az egészségi, fizikai állapotukat is fel tudják mérni, ehhez igazítván a tennivalók sorrendjét. A második lépés, hogy bármily kezdetlegesek is a körülmények, nyissanak iskolákat. Ez történt Afganisztánban is, s nem véletlen, hogy most Irakban is ezt szorgalmazza a szervezet. A figyelem lekötése, az oktatás mentális szempontból is igen fontos. Segít tompítani az átélt szörnyűségeket, s valamelyest emlékeztet a normális életre. Az állandó felügyelet segít abban is, hogy a háborút követő zavargásokban, fosztogatásokban ne vegyenek részt a gyerekek. Vagy éppenséggel megóvják őket attól, hogy taposóaknára lépjenek.

– A csúcstechnológia korszakában földünkön évente több mint tizenegymillió gyermek nem éri meg az ötéves kort. Friss adat, hogy Afrikában évente hárommillió gyermek hal meg maláriában. Ilyen számok ellenében nem reménytelen bármily mentőakció?

– Nem, mert például a veszélyeztetett országokban a gyerekek nyolcvan százalékát sikerült beoltani a fertőző betegségek ellen. A nehézséget eme arány fenntartása okozza, ezért időnként „rohamszerűen” meg kell ismételni a nagyszabású oltási akciókat. De sajnos igaz, hogy a betegségek, a nélkülözés egy másik, csendes háborúként szedi áldozatait.

– Ahol az a választás, a nélkülözéstől pusztul el egy gyerek, vagy szőnyeget sző egy műhelyben, meg lehet-e törvényileg tiltani a gyermekmunkát?

– Ázsia egyes országaiban a túlnépesedés és a nyomor miatt e kérdés rugalmasabb megközelítésére van szükség, hiszen a teljes tiltás csak a feketemunkát erősítené. A gyermekek bányákban vagy téglagyárakban foglalkoztatását, amely nekik a biztos halál vagy megrokkanás, a kormányoknak szigorúan tiltaniuk kell. De például az utcai árusoknál vagy más, könnyebb munkáknál arra kell törekedni, hogy a gyerekeknek legyenek kapaszkodási pontjaik. Tanuljanak, ne legyenek teljesen kiszolgáltatottak. Az UNICEF helyi munkatársai a családok segélyezését sok helyütt ahhoz a feltételhez kötik, hogy a szülők ne csak a fiú-, hanem a leánygyermekeket is küldjék iskolába. Ők ugyanis a szülők számára a tradíciók miatt nem számítanak értéknek. Így aztán tudatlanságukból és „értéktelenségükből” fakadóan leginkább ők az áldozatai az Ázsiától a Balkánig húzódó emberkereskedelemnek.