A mobil riporter

Az USA legrangosabb, meghatározó politikai napilapja, a New York Times történetének legsúlyosabb válságát éli át: kiderült, a szerkesztőség egyik munkatársa évek óta hamis és lopott sztorikat ír.

A 27 éves, afroamerikai Jayson Blair május elsejei kirúgásáig tartó négy év alatt összesen 673 cikket írt a Timesnak, amelyből – a lap belső vizsgálata alapján – eddig 36-ról derült ki, hogy koholt, kiszínezett történet, legalább 73 írása pedig súlyos tárgyi tévedéseket tartalmaz. Blair a sztorik érdekében, szabadjára engedve fantáziáját, részletesen és érzékletesen írt az özvegyen maradt katonafeleségről, akivel sosem találkozott, a kiszabadított amerikai kiskatonáról és annak otthonáról, amely nem a dombon – bár a riporter ezt állította –, hanem a völgyben épült, és – Blair leírásával ellentétben – a tornácról egyáltalán nem látni sem dohányültetvényt, sem marhalegelőt.
Névtelen, de „biztos” forrásokra hivatkozva tudósította a lap olvasóit a washingtoni orvlövész kihallgatásáról, és szép történeteket kerekített a nyomozást vezető rendőr portréjának megrajzolásához. Az élénk fantáziájú és gátlástalan újságíró sorozatosan vezette félre szerkesztőit és olvasóit azzal, hogy tudósításait Texasból, Marylandből, Ohioból keltezte, holott ki sem mozdult New Yorkból, csupán mobiltelefonon beszélt interjúalanyaival, illetve a fotóriporterek által készített felvételek részleteihez talált ki különböző meséket.
Jelenleg a New York Times szerkesztőségének hétfős csapata dolgozik azon, hogy Blair – aki nem hajlandó együttműködni a lappal – minden hazugságát leleplezzék.
A Times május 11-ei számában négy teljes oldalt szentelt annak, hogy munkatársa hamisításait – legalább részben – olvasói elé tárja. A blamázs azért is óriási, mert Blair fantáziájának egyes szüleményeire a lap – naivan bízva tudósítójában – nagymértékben épített.
Megtörtént, hogy egy ilyen „szájba adott” mondat még a Nap idézete rovatba is bekerült. Lance James Klingel, az iraki háborúban megsebesült tizedes a kórházi ágyon fekve „mondta” a riporternek:
„Rossz érzés sajnálni magadat, amikor sok más ember súlyosabban sebesült meg vagy meg is halt.”
Ez szép, de a tizedes sajnos nem emlékszik, hogy valaha mondott volna ilyesmit. Cáfolta Blair riportjának azon állítását is, hogy a háborúban olyan súlyosan megsebesült volna, és hogy egész hátralévő életében sántítani fog, meg hogy mankóval kell közlekednie, hiszen a teherautó platójáról való lebucskázás után elég szépen gyógyul a lába. Klingel tizedes azt sem erősítette meg, hogy az iraki hadjárat óta rémálmok gyötörnék, egyáltalán nem érzi folyton, hogy a közeli bokorból valaki le akarná lőni, és a barátnőjéhez való visszatérés gondolata kapcsán sem hallucinál felrobbanó tűzgolyóról meg sivító, pörgő fémről – mint ahogy azt a riporter leírta telefonbeszélgetésük alapján, amelyre már nem is a kórházban került sor, hanem a katona otthonában.
Jayson Blair tevékenysége „a New York Times 152 éves történetének mélypontja” – értékelt a lap. A különös csak az, hogy Blairről több szerkesztő már korábban nagyon rossz véleménnyel volt, ám a fiatal újságíró karrierje ennek ellenére meredeken ívelt felfelé. Túl sok hibája és pontatlansága miatt korábban a helyi ügyek („Metro”) rovatból a sportosztályhoz tanácsolták a magánéleti problémákkal küzdő fiatalembert. Mások azonban csodálták munkabírását és talpraesettségét.
Blair afroamerikai származása inkább előny volt számára, mert a Times vezetősége támogatta az ambiciózus, fiatal, fekete tehetségeket, már csak azért is, mert a lapban afféle szerkesztőségi politika volt a „kisebbségi” tehetségek felkarolása – jegyzi meg az eset kapcsán a New York Times legnagyobb riválisa, a Washington Post.
Blair pártolása azonban megosztotta a menedzsmentet, és mint kiderült, joggal. A helyreigazítási kérelmek, Blair cikkeinek cáfolatára összehívott sajtókonferenciák a lap hitelességét is megkérdőjelezték.
Az ügynek óriási tétje van. Robert Lichter, a Média és a Közügyek Központjának (Center of Media and Public Affairs) munkatársa egyenesen úgy fogalmaz: a Times norma volt, amelyre minden újságíró felnézett, most ezt túl kell élniük.
– Blair csak egy volt lapunk 375 újságírója közül, és csak rövid ideig működött. Ám a kár, amelyet okozott a lapnak és a munkatársaknak, még a jövő héten, a jövő hónapban és a jövő évben is érezhető lesz – kommentált a szerkesztőség.
Az amerikai szövetségi ügyészség szerdán nyomozást indított a „mobil riporter” ellen, aki hamis számlákkal akarta igazolni, hogy járt a riportok helyszínein. Blair még azzal is becsapta a Times vezetését, hogy munkába állásakor diplomás újságírónak adta ki magát, holott nem végezte el az egyetemet – állította a CNN.
Jegyezzük meg, az amerikai sajtóban nem példa nélküli a hasonló hamisítási eset. A Post Pulitzer-díjas munkatársának, Janet Cooknak a 8 éves heroinfüggő gyermekről írott riportjáról kiderült, hogy hazugság. A New Republic újságírója huszonhét kitalált sztorit írt meg a lapban, de a Wall Street Journalnak és a Boston Globe-nak is meggyűlt a baja egy-egy olyan újságíróval, akinek cikkei köszönő viszonyban sem voltak a valósággal.
Nagy-Britanniában jelenleg is egymást érik a sajtóperek hasonló okokból, ott főként a bulvársajtó jeleskedik a kitalált sztorik közlésével: szinte havonta olvashatunk híradásokat arról, hogy a lektűrlapok „szemtanúknak és áldozatoknak” jelentős összegeket fizetnek – mint később kiderül – hamis sztorikért. (Emlékezetes botrány volt, amikor 2002 őszén a Mail on Sunday molesztálás gyanújába keverte Sir Alex Fergusont, a Manchester United edzőjét. Akkor a szerkesztőség – a Guardian című brit lap szerint – 75 ezer fontot fizetett egy hölgynek, ha az befeketíti a sportember becsületét. Simon Kelner, az Independent főszerkesztője hasonló hazugságok és hamisítások miatt írta meg a Spectatorban a Szégyellem magam a brit sajtó miatt című cikkét – I am ashamed of British press.)
A magyar média sem szűkölködik a kétes esetekben. A skála a Göncz Árpádot kifütyülő maroknyi szkinhedtől a hidegvérrel gyilkolni kész moszkvai bolti eladó Andrejen át az egy időben Kubában és a Nap Tv stúdiójában tartózkodó Medgyessy Péterig terjed. (Az egyik emlékezetesen kínos eset a jobboldali Napi Magyarországhoz kötődik, amikor a lap – jóhiszeműen – közölt egy cikket, melynek írója később azzal rukkolt elő, hogy írása elejétől a végéig koholmány, célja pedig az volt, hogy az újságnak kellemetlenséget okozzon.)
A sort csak színesíti az az iraki tudósító, aki Budapestről e-mailben kapta az információkat a háború idején, és a hitelesség külön epizódját jelenti a móri bankrablás kapcsán az Aldo Moro-merénylettel összefüggést kereső, titokzatos DNS-mintáról és az egyik áldozatnál bekapcsolva maradt mobiltelefonról cikkező bulvárlap.
Van, amiben tehát már hasonlítunk az amerikai újságírásra. A különbség csak annyi, hogy míg Jayson Blair néhány évig, de valószínűleg egész életében nem lesz többé tagja egyetlen szerkesztőségnek sem, addig Magyarországon jó esélye lenne arra, hogy hamarosan show-műsort vezessen a közszolgálati csatornán.