A nagy kalap

Pénteki a hír, hogy az Irakba szánt segélyszállítmányok már készenlétben állnak, és csak arra várnak, hogy a helyi biztonsági szint lehetővé tegye zavartalan szétosztásukat. A magyar kormány adományának súlya tizenöt tonna, a hatvan köbméternyi gyógyszer, kötszer, takaró és orvosi eszköz kilencvenmillió forintjába kerül a magyar adófizetőknek. A helyszínen tapasztaltakról Andreas Kuhn, a Vöröskereszt nemzetközi bizottságának Magyarországra delegált képviselője számolt be, aki elmondta, hogy a helyzet stabilizálódása után a magyar szállítmány akár két napon belül is útnak indulhat repülőgépen Bagdadba. Jelenleg még tart az egyéni és szervezett fosztogatás, a folyamatos rablások miatt a vöröskeresztes emblémával ellátott konvojok sincsenek biztonságban, a segélymunkások nemegyszer kereszttűzbe kerülve végzik munkájukat.
Távol álljék tőlem, hogy megkérdőjelezzem a Nemzetközi Vöröskereszt elhivatottságát és szakértelmét a segélyezésben. A magyar kormány jó szándéka felől sincs kétségem, de csendben azért megjegyeznék pár dolgot. A külügyben egy ideje már működik egy főosztály, amelynek az a feladata, hogy szervezze hazánk részvételét a nemzetközi segélyprogramokban. A humanitárius segítség nem csak jóindulat kérdése: az EU előírásai szerint 2006-ig a nemzeti jövedelem 0,39 százalékát kell erre a célra fordítani. Nálunk ez az összeg jelenleg tizede az előírtnak, a magyar költségvetés ugyanis idén 1,3 milliárd forintot irányoz elő erre a célra. A fejlett országokban egész iparága épült ki a humanitárius segélyezésnek, az efféle tevékenység ugyanis az önzetlen segíteni akaráson túl kitűnő országimázs-építő tevékenység is. A katasztrófa sújtotta területek ugyanis a világsajtó érdeklődésének középpontjában vannak, és általában a segélyezett országok sem felejtenek. A veszély elmúltával ez készpénzben is jól mérhető eredményt jelenthet. Hogy értsük, miről van szó, elég a szarajevói, afganisztáni, iraki újjáépítésre gondolni.
A civil magyar segélyszervezeteket jegyzik a nemzetközi mezőnyben. Nyugat-európai és amerikai kormányzati segélyeket juttatnak el a világ különböző pontjain élő rászorulóknak, végrehajtó partnerei az ENSZ különböző szervezeteinek. Már a háború idején ott voltak a szakembereik a térségben, egyikük irodát is nyitott Irakban, kockáztatva munkatársai életét. Felmérték a szükségleteket és a lehetőségeket, elkezdték a magyarországi adománygyűjtést. A kormány mégis úgy döntött, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt nagy kalapjába dobja a magyar adományt: talán csak nem az volt a baj, hogy az Irakban már dolgozó magyar szervezet a Magyar Nemzetben jelentette meg adománygyűjtő felhívását?
Úgy tűnik, a szocialista-liberális kormánynak túl nagy falatnak bizonyul összehangolni a magyar érdeket a nemzetközi kötelezettséggel. Sőt az utóbbival is vannak problémák: legutóbb nem sikerült megoldani kétezer gázálarc törökországi kiszállítását, így NATO-partnerünk a háború múltán megköszönte a nagylelkű felajánlást, de nem kért belőle. Most óhatatlanul felmerül a kérdés: a feladat kötelező teljesítésén túl a kilencvenmillió forint közpénznek lesz-e valamiféle hozadéka az országimázs erősítésében? Az iraki térségben a huszonhétmillió segélyezésre szoruló ember fogja-e tudni, hogy magyar gyógyszertől lett valamivel könnyebb az élete, vagy csak annyit tapasztal, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt segített rajta? És persze ott a kérdés: mikor kerül ki a segély, és miért csak ilyen későn? Ki a felelős ezért, és ki a gázálarcfiaskóért?
Keller úr, ez nem ér meg egy vizsgálatot?