A nap kövei

Majd három évszázaddal ezelőtt a porosz és az orosz uralkodóház szövetségét megszilárdítandó ajándékozta a borostyánszobát Frigyes Vilmos Nagy Péternek. A második világháborúban eltűnt, a világ nyolcadik csodájaként is emlegetett egyedülálló alkotást közel negyedszázad munkájával, a német–orosz megbékélés jelképeként, a két állam közös erőfeszítéseinek eredményeként eredeti formájában állították helyre. Ma először Vlagyimir Putyin és Gerhard Schröder lépi át a Carszkoje Szeló-i Katalin-palota legendáktól övezett, hajdani díszében pompázó termének küszöbét.

A borostyánszoba krimibe illő történetének szálai szintén I. Péter korába nyúlnak vissza. A megbízást a műalkotás elkészítésére I. Frigyes porosz király adta a dán Gottfried Wolfframnak és a danzigi Ernst Schacht és Gottfried Turow mestereknek. Eredetileg a berlini Charlottenburg kastélyban akarták felépíteni, majd az ugyancsak berlini városi kastély fogadta be a borostyánszobát. A falakat kizárólag sárgásbarnás borostyánlapok borították, minden tárgy, amely ide bekerült, a Balti-tenger vidékén található megkövesedett gyantából készült. A szobát tükrök és firenzei márványmozaikok is díszítették, amelyek az ötféle érzékelést, a látást, a hallást, a tapintást, az ízlelést és a szaglást illusztrálták. A több millió apró kövecskéből készült teremben 1711-től gyönyörködhettek a látogatók. Amikor Nagy Péter cár 1716-ban tiszteletét tette Poroszország uralkodójánál, szinte megbabonázta a borostyánszoba. A elbűvölt uralkodót látva Frigyes Vilmos neki ajándékozta a remekművet, hogy ezzel is megszilárdítsa a két uralkodóház szövetségét. A falak borostyánból készült borítását ládákba csomagolva szállították Szentpétervárra, ahol először a Téli Palotát díszítette, s csak 1755-ben került át a cárok egyik nyári rezidenciájára, Carszkoje Szelóba. Ott is maradt 1941-ig, amikor Hitler parancsára a nácik lebontották, és Königsbergbe, a mai Kalinyingrádba szállították, s a helyi királyi palotában őrizték 1944 tavaszáig. A ládákat itt vélték látni utoljára. Azóta senki nem tudja, hova lett a borostyánszoba. Egyes feltételezések szerint a nácik elszállították, de nem tudni, milyen úton és hova. Mások szerint a königsbergi kastély ostromakor elégtek a ládák. Kincsvadászok a tengerfenéktől erdőségeken át barlangokig mindenütt keresték már a nagy értékű műkincset.
Kutatók, magánemberek és titkosszolgálatok szakosodtak a rejtekhely felkutatására. Több mint száz „holtbiztos” tippről derült ki, hogy nem az. Német föld úgy őrzi a ládákat, mint ahogy egy-egy borostyánkő zárja magába a belékövesedett élőlények maradványait? Vagy talán teljesen felesleges a kutatás, mert a 250 millió márkát érő borostyánlapok a tenger mélyén feküsznek a második világháború végén elsüllyesztett, menekülteket szállító hajó, a Wilhelm Gustloff roncsai között? Legalábbis ezt állítja Heinz Schön, aki a háború alatt mint tengerésztiszt szolgált a német haditengerészet e hajóján, amelyet 1945 elején küldött a mélybe egy szovjet tengeralattjáró. Az egyik nyom mégis Türingiába vezetett. Eszerint a borostyánszoba alkotóelemeit állítólag 27 acélládában helyezték el, és robbanóanyaggal biztosították, hogy senki se férhessen hozzájuk. A hírt még 1991-ben maga Borisz Jelcin is megerősítette, aztán elhallgattak e felfedezésről is. Tudni vélték egy időben azt is, hogy a weimari belváros alatt húzódó alagútrendszer rejti a ládákat. Mások lelki szemei előtt amerikai magángyűjtemények lebegnek: a háború végén a borostyánhalom átszelte az óceánt, és magángyűjtők mesés vagyonát gyarapította. Olyan mendemondák is jártak, amelyek szerint az előrenyomuló Vörös Hadsereg biztonságba helyezte a mesés kincset. Aztán úgy öt-hat éve Németországban előkerült a szoba két berendezési tárgya, de más semmi.

Közben 1979-ben elhatározták, hogy eredeti formájában újra megépítik a híres borostyánszobát. A megsemmisült műemlékről 86 fekete-fehér fénykép, egy színes diakép és egy színes vízfestmény maradt fenn, ezeket használták az építkezéshez. Feldolgozták azt a 60 kisebb-nagyobb borostyándarabot is, amely megmaradt az eredeti szobából. A pénzhiány miatt azonban a munkálatok elég vontatottan haladtak, ám a Gazprommal kapcsolatát szorosabbra fűző, a munkálatokat más német cégek mellett korábban is támogató Ruhrgas négy éve a restaurátorok segítségére sietett 3,5 millió dolláros felajánlásával. Ezzel a felújítás főszponzorává lépett elő, nagyot lendítve az ügyön.
S mára a legenda életre kelt. Közel 25 év, hat tonna borostyán és mintegy 11 millió dollár kellett hozzá. A nap kövei a Katalin-palota különleges termében úgy ragyognak, mint régen. A restaurátorok szerint a legfontosabb feladat az volt, hogy „a borostyánban felélesszék a megfagyott nap belső tüzét”. És fáradozásaik nyomán megelevenedett a száz négyzetméternyi, mintegy félmillió darabból álló, a sárgától a feketéig számtalan árnyalatban játszó, pannókkal és mozaikokkal, a térérzetet megnövelő tükrökkel díszített csoda, amely I. Pétert alighanem ma is rabul ejtené.
Ő eldönthetné azt is, melyik borostyánszoba elbűvölőbb, az eredeti vagy a mostani.